A Bongzilla az egyik legkiszámíthatóbb és egyben legmegbízhatóbb csapat a komplett stoner/doom színtéren. Az 1995-ben hangszert (és füvet) ragadó formáció sarokkövei a Black Sabbath és a kannabisz. Ez a két dolog foglalja keretbe a banda munkásságát. A hangzatos elemek persze önmagukban még nem jelentenek sokat.

Mit eredményezhet vajon a Sabbath-fanatizmus és a szüntelen füvezés kettőse? Jó esetben egy Bongzillát, a másik verzióra nem igazán vagyok kíváncsi. Az amcsi füvesemberek magasról tesznek az éppen aktuális trendekre, anno beleléptek egy számukra kényelmes cipőbe és azóta is azt hordják. Szóval nem érdemes számon kérni rajtuk a fejlődés totális hiányát, mert egy akkora füstfelhőt fújnak a képünkbe, hogy attól a teljes szerkesztőség beáll.

2021-es lemezük kapcsán (kritika ITT) egyetlen negatívumot emlegettem fel, az énekes artikulátlan orgánumát. Az az igazság, hogy azóta már megbarátkoztam vele: ehhez az irgalmatlan súlyozáshoz nem is passzolna a dallamos ének, sőt még a death metalos hörgést is simán el tudnám itt képzelni.

A „Dab City” a Bongzilla hatodik soralbuma - mely a Heavy Psych Sounds kiadó gondozásában jelent meg június 2-án - rögtön egy kicseszett súlyos, közel tizenkét perces dallal nyit: a címadó nóta egyaránt felvonultat jammelős, és alapokra vett, monoton doomtémákat. Piszkosul búg a négyhúros, a dobos lazán, kíméletesen játszik, a riffek olyan vastagok, mintha Iommi és a Trouble bárdistáinak hangzását egybegyúrnánk.

A King Of Weed (beszédes cím) akkora Sleep-utánérzéseket cipel magával, hogy egy „Holy Mountain” vinyl ennek hallatán leugrana a lemezbolt polcáról és földhözcsapkodná magát. De csessze meg, olyan ízlésesen játsszák, annyira jól áll nekik, hogy kénytelen vagyok szemet hunyni a hasonlóságok felett. Harmadikként érkezik a majdnem tizennégyperces Cannonbongs: úgy érzem, ezt eltúlozták kissé, a monoton riffek ismételgetése egy idő után álomba ringatja az embert.

Szerencsére a C.A.R.T.S visszarántja az albumot a szakadék széléről (az a gitártéma, édes Istenem!). De a Hippie Stick, a Diamonds And Flower és az American Pot sincsenek híján az ötletes témázgatásoknak. Igazából egyetlen dalt találtam csak egy kissé unalmasnak, a többi megéri a pénzét.

A Sabbath-ízű örömzenélés mesterei ezúttal sem okoztak csalódást. Mondjuk, ha az objektivitás lángját nem nyomná el a Sabbath-fanatizmusom, akkor nem lennék ennyire optimista velük kapcsolatban. De elnyomja. A többi nem számít.

9/10