Amikor az ember huzamosabb időt tölt egy műfajon belül, akkor óhatatlanul is kialakul egy általánosított, átfogóbb kép bennünk a zsánerben uralkodó trendekel kapcsolatban. Ez lehet egyéni preferenciák által kialakított meggyőződés, miszerint a "deathcore örök és halhatatlan és a Lorna Shore új albuma okán most már golyó- és öt méterig vízálló is", vagy olyan olyan folyamatos megjelenések nyomonkövetése alapján meghozott konklúzió, miszerint "ha semmilyen más zene nem lesz már a földön, thrash metal albumok akkor is jönni fognak".
Én, bevallom őszintén, az utóbbihoz tartozom. Életem túlnyomó részét masszívan a metalzene világában töltöttem idáig, és itt ki is alakult számomra egy olyan kép, hogy vannak bizony olyan alműfajok, melyek egyszerűen nem képesek kikopni, teljesen mindegy, hogy 1983-at írunk vagy 2023-at. Tipikus példája ennek a rozsdaállóságnak a heavy metal. Még ha manapság nem is a legfelkapottabb stílusról beszélünk, de folyamatosan jelen vannak az olyan zenekarok, melyek kifejezetten erre a zenei világra vannak ráfixálódva és semmilyen nagy ígéretű szerződésért nem lennének hajlandóak elmozdulni erről az ösvényről.
Ilyen jelen irományunk tárgya is, a svéd Enforcer. A kvartett 2004 óta van jelen a metal vérkeringésében és azóta egy egész sor kiadvánnyal rukkoltak elő. Zenéjük mindezidáig konzisztensen követte a '70-es, '80-as évek heavy/speed metaljának világát, úgy külsőségekben, mint megszólalásban. Sorban hatodik, "Nostalgia" című lemezük most májusban jelent meg a Nuclear Blast gondozásában és a végeredmény, bár hatalmas meglepetést nem fog okozni, de azért itt-ott tartogat érdekes csavarokat.
Nem fogok sokat köntörfalazni, a "Nostalgia" egy heavy metal album. Ennyi. Na jó, nem ennyi, de nagyon túlragozni nem fogom a dalokat, mert igazából mind a már jól bejáratott sémákra épül. Összképében egy ultradallamos, egyszerű, de fogós ütemekre épülő klasszikus hangulatú heavy/speed metal album. Igazából arra nagyon jó, hogy aki még csak ismerkedik a műfajjal, és kíváncsi arra, hogy a fater mit hallgatott anno, az megtehesse, mert ez alapvetően remek korrajz. Amiben talán egy kicsit elüt a többi hasonszőrű produkciótól, hogy kicsit erőteljesebben idézi meg a rocksztár korszakot. Az egésznek megvan a sajátos tökössége, és jól áll neki.
Egy rövid intró után teljes gőzzel támad az Unshackle Me című tétel, és lényegében innentől kezdve a következő. körülbelül 40 percben nincs megállás. Ahogy már említettem, a dalok többsége nagyjából ugyanazt a sablont követi. Ez alól kivételt képez a címadó, mely hovatovább konkrétan egy ballada, ezzel egy kicsit megtörve a monotonitást. Nos igen, mert az a helyzet, hogy bármennyire is fogós meg húzós meg rocksztáros az egész, sajnos egy ponton túl egy kicsit unalmassá válik. Legalábbis számomra. Nem élvezhetetlen, de amikor az elmúlt 10 percben felcsendült dalok között maximum tempóbéli különbségeket tudsz tenni, ott azért gond van.
A másik problémám a hangzással van. Szó se róla, remekül hozza az old-school feelinget, viszont érezni rajta, hogy azért amennyire csak lehet, próbálták ezt modernizálni több, de inkább kevesebb sikerrel. Őszintén szólva az egész egy kicsit egy ilyen nem hivatalos remaszter hatását kelti. Egy kicsit dohos, egy kicsit baltával faragott, de alapvetően megszokható. Viszont ami meglepett, hogy a szólóknál ebből semmit sem érezni, amit örömmel vettem, mert ha van eleme ennek a műfajnak, mely kulcs fontosságú, akkor az a szóló: dalok tudnak belebukni egy-egy rosszul működő tekerésbe.
A tagok teljesítményére egyébként nem lehet panasz. Hallani, hogy alapvetően mindegyikük ezen a zenén nőtt fel, és ezt tekinti legfőbb hatásának. Olof Wikstrand kimondottan erős énekes, nagyon jól bánik a hangjával és nagyon precízen idézi meg a műfajra jellemző vokálelemeket, bár néha bele-bele csúszik a klasszikus thrash metalba is. Mindezek mellett ő felel a gitárok egyik feléért, és abban is teljesen jól megtalálja a helyét. A csapat másik bárdistája Jonathan Nordwall, aki korábban a mérsékelten ismert Lethal Steelben játszott, mely műfajában meglehetősen hasonló volt az Enforcerhez, úgyhogy Jonathan jelenléte maximálisan érthető.
Jonas Wikstrand a csapat dobosa, de szerintem úgy is minősíthetjük, mint a gárda egyik fő dalszerzőjét, ugyanis az itt-ott megjelenő billentyűs témákért is ő felel és gyanús, hogy a dalok dallamvilága első körben billentyűs hangszereken születik meg. Mint dobos egyébként teljesen korrekt, nem egy túl technikás zenész, viszont amit ez a zene megkövetel, azt maximálisan, tokkal-vonóval hozza. Garth Condit a bögővel betonstabil alapot biztosít a zenéhez. Ami érdekes, hogy ő korábban a Monte Luna nevű pszichedelikus doom csapatban is játszott, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy egy ennyire nyílegyenesen más műfajba mi tudta átterelni.
Szívesen ragoznám még tovább a dolgokat, de az a szomorú helyzet, hogy nem tudom. Bár a "Nostalgia" egyáltalán nem lett rossz lemez, de nekem egy kicsit túlzottan is két szélsőség felé húz. Az egyik ilyen a nagyon hardcore heavy metal rajongókra szabottság, mert ők, ami ezen a lemezen hallható, azt nagyon fogják értékelni, lényegében az egészet.
A másik pedig a még nagyon friss belépőknek való megfelelés, őket el tudja indítani egy irányba, főleg ha az illető inkább a dallamos dolgok felé mozdulna, és még nem annyira tapasztalt a metalműfajban. Köztes megoldás nem nagyon van. Nekem nagyjából még szerencsém van, mert ugyan alapvetően az extrémebb műfajok híve vagyok, viszont fiatalabb koromban sok klasszikus heavy metalt hallgattam, úgyhogy tőlem nem annyira idegen ez az egész. Emiatt végül is nincs értelme a kelleténél jobban megráncigálnom ezt a lemezt, főleg, hogy egyébként maguk a dalok alapvetően teljesen jók, még ha nem is annyira változatosak.
7/10
