Hihetetlen, mennyire repül az idő. Mintha tegnap lett volna, amikor a stoner stílus berobbant a színtérre, ámde akárhogy is számoljuk, ennek is már bő három évtizede. Egy-két bandát leszámítva azonban sosem tudott nagy tömegekhez elérni ez az irányzat, a népszerűségi mutatója kábé ugyanott állhat, mint a rokon műfaj, a doom metal esetében.
Mindezek ellenére dinamikus mozgolódás tapasztalható a színtéren, folyamatosan újratermeli magát a szcéna: ha egyik-másik banda fel is adja, jönnek helyettük újak, és úgy néz ki, egyelőre a még kitartó régiek is el vannak látva munícióval. A Gabriele Fiori énekes-gitáros vezette 2005-ben megalakult olasz stoner metal csapat, a Black Rainbows június 9-én jelentette meg nyolcadik stúdióalbumát a Heavy Psych Sounds gondozásában "Superskull" címmel.
Megmondom őszintén, engem mostanában a stoner stílus erősen savas/pszichedelikus ága foglalkoztat leginkább, ott találtam meg a számításaimat. Bár ehhez hozzá kell tegyem, hogy a pszichedelia szinte mindenhová beférkőzik kisebb-nagyobb mértékben. A Black Rainbows például csak színez ezekkel az elemekkel, a zenéjük többnyire direkt stoner, tökös alapokkal.
Akárcsak a srácok előző, 2020-as lemeze, melynek kritikáját ITT találod, az új is hemzseg az áthallásoktól. Néha zavaró, néha nem, ebből kifolyólag viszont már eleve hátrányból indul a banda. Mondhatni, a műfaj harminc éve tartó dübörgése alatt szinte majdnem minden elhangzott, szóval fel kell kötnie a gatyáját annak, aki sosem hallott ötletekkel szeretne előrukkolni.
Ha egyéniségben nem is annyira, azért odateszi magát a Black Rainbows. Tisztességesen megdörren a groove-os nyitótétel, az Apocalypse March, örvényként ránt magával, majd robog tovább Kyuss-osan a következő darab, a Superhero Dopeproof, zakatol Trouble-módjára a Children Of Fire And Sacrifices. Van húzása az anyagnak, azt meg kell hagyni.
A Cosmic Ride Of The Crystal Skull vezértémája is eléggé sematikus, tulajdonképpen semmi olyat nem hallani benne, amit ne játszottak volna már el korábban mások. Pszichedelikus ködbe borul a The Pilgrim Son, kellemesen hullámzik a Till The Outerspace. Még csak a lemez felénél járunk: vajon a srácok túltolták a közel egyórás játékidőt?
A korong második felében sem ül le a hangulat: ötletes gitártémával operál a Lone Wolf (mintha ezt is hallottam volna már korábban), visszatérnek a pszichedelikus ízek az akusztikus King Snake alatt (az album egyik legjobbja), Iommi-szerű doomos riffel alapoz a Desert Sun, kellemesen lebegős az All The Chaos In Mine. Közben elméláztam azon, hogy Fiorinak milyen erős és változatos hangkaraktere van, mellesleg gitárügyileg sem kell szégyenkeznie, akár szólózás, akár ritmusozás terén.
Igaz, két részben hallgattam végig a lemezanyagot, és vagy ezért nem találtam túlzónak a játékidőt, vagy pedig, mert elejétől a végéig izgalmas, erős anyag lett a „Superskull”. Nem alapmű, ellenben megér jó pár meghallgatást.
9/10
