Most eltekintenék attól, hogy hosszasan fejtegetem, hogy milyen komoly hatás számomra a svéd Marduk, ezt ugyanis a 2018-as "Viktoria" albumnál már megtettem, úgyhogy azt ITT eltudod olvasni. Inkább arról beszélnék pár szót, hogy mennyire érdekes jelenség, amikor egy több mint harmincesztendős, veterán csapat hirtelen paradigmaváltáson esik át. Nem mondanám, hogy identitászavart éreznék a színfalak mögött, mindenesetre örömmel vegyes megdöbbenéssel realizáltam, hogy például az elmúlt években Morganék konkrétan megtanulták használni a közösségi médiát.

Tény, nem olyan szinten, mint például a Fleshgod Apocalypse vagy a Carnifex, hogy megjelölöd őket egy kommentben és pár percel később egy akármilyen emojival és három szóval válaszolnak is rá, de jelentős mozgolódás volt tapasztalható a hozzájuk tartozó platformokon, mi több, elkezdtek nyitni komolyabban a közönség felé. Az idáig szigorúan tőmondatokban és száraz "itt és itt lesz a koncert, ekkor és ekkor jön az új lemez" információkkal kommunikáló csapatnak megeredt a nyelve masszívan. És ez miért érdekes? Mert ezzel az új, és egyébként dicsérendő felfogással szemben a "Memento Mori" egy olyan brutális hátraarc, hogy olyat nagyon ritkán lát az ember. 

Magát a lemezt még 2022-ben jelentették be, és akkor még csak egy elég laza homokórás fotó plusz albumcím állt az ember rendelkezésére, de én már titkon reménykedtem, hogy kicsit eltávolodunk a háborús témáktól. Szó se róla, szerettem az előző lemezt, és a 2015-ös "Frontschwien" pedig az egyik legjobb anyag, melyet valaha csináltak, de nekem már kicsit kezdett hiányozni a sátánista/halálfetisiszta oldaluk. Utóbbit visszakaptam. 

De milyen lett az album? Kiváló, maximális teljesítmény, és egy csőre töltött múltidézés. Ez a lemez vér Marduk. Valószínűleg eljutottak hozzájuk a "Viktoria"-t ért kritikák, és annak minden gyengeségét megpróbálták kigyomlálni. 

Kezdjük a hangzással. Tipikusan az a fajta tömény svéd black metal megszólalás, melyet az ember vagy imád, vagy ha igazán trve arc, akkor utál: én előbbi vagyok, ugyanis nem szeretem a százas szögeket negyven percig a dobhártyámba. Kicsit olyan az összkép, mintha a 2009-es ("Wormwood") és a 2012-es ("Serpent Sermon") szerelemgyermeke lenne. Ez egyébként az újkori Marduk két legjobban eltalált hangzású lemeze, úgyhogy lényegében a párosításuk hibátlan megoldás. Itt külön kiemelném, hogy a basszustémák ennyire brutálisan talán még soha nem szóltak, és ami meg plusz öröm, hogy 2019-es kilépése után visszatért Devo is, hogy ezeket feljátssza. 

Mortuus is visszanyerte a csak rá jellemző rohadó hullaorgánumát, melynek a hiányát többen is kifogásolták. És a csapattól szokatlan módon vendégénekes is van, és nem is akárki. A záró As We Are-ban felcsendül LG Petrov hangja is, igaz, nem a megszokott bömbölésével, hanem egy afféle kísérteties kántálással, de ez már önmagában szép megemlékezés a két éve elhunyt death metal legendáról. 

A dalok alapvetően most a klasszikus black metal iskolát követik. Aránylag kevés a belassultabb, kimért szerzemény. Ilyen most csak a már említett As We Are és a Shovel Beats Sceptre. Az első előzetes nóta, a Blood Of The Funeral tökéletes választás volt az album beharangozására (hah, micsoda haláli poén). Igazából jól lefedi az album 85%-át. További ütős szerzemény még a Coffin Carol és a Year Of The Maggot. Előbbi lezárása egy elnyújtott, kicsit dallamos szekvencia, viszont az olyan epikus, hogy nem igaz, utóbbi a legritmusosabb szerzeményük a "Frontschwien"-os The Blonde Beast óta, és ezzel azon azon ritka Marduk-dalok egyike, melyek igazi headbangerként üzemelnek. 

Az olyan számok, mint a Marching Bones, a Red Tree Of Blood vagy a Charlatan a megszokottabb dalok közé sorolhatók. Ezek az album abszolút zúzda tételei. A címadó, egyben nyitóként is funkcionáló Memento Mori nekem leginkább a "Serpent Sermon"-os Souls For Belial tétellel rokon, és ez nekem már elég ahhoz, hogy imádjam. Ennek pedig tökéletes folytatása a Heart Of The Funeral című nóta, mely ugyan a lenmez legátlagosabb dala, viszont van egy enyhe Watain-beütése, ami mégiscsak egyedivé teszi. 

Most kéne jönnie annak a résznek, hogy ez mind szép és jó de... viszont most nincs de. A "Memento Mori" nagyon konzisztensen összerakott, konkrét létjogosultsággal rendelkező lemez, mely bár nem tartalmaz túl nagy újdonságokat, de a már meglevő és korábban már sokszor bevetett Marduk-arzenált fejlesztette tökélyre. Mindezt tette úgy, hogy egy olyan masszív retro-hangulat árad az egészből, hogy az eszméletlen. Bár a cikk folyamán leginkább a 2000-es évek albumait emlegettem, de van itt bőven a Legion-éra oldalából is. Igazából úgy tudnám a legtökéletesebben jellemezni ezt az albumot, hogyha ma készülne akár a "World Funeral", akár a "Those Of The Unlight", de említhetném a "Panzer Divison Marduk"-ot is, akkor a végeredmény valószínűleg valami nagyon hasonló lenne. 

A "Memento Mori" közel tökéletes lemez. Most először érzem azt egy Marduk-albumon, hogy ez akár még új rajongókat is tudna hozni a csapatnak. Egy ízig-vérig velős black metal anyag, melyre tényleg rá lehet sütni, hogyha jellemzeni akarnám nagy általánosságban a csapat zenéjét, akkor ezt ajánlanám meghallgatásra. Itt most nyugodtan lehet elfogultsággal vádolni, de én egy ilyen lemezt konkrétan a "Serpent Sermon" óta vártam, ami meg a kedvencem tőlük, és úgy általában az egyik abszolút kedvenc metalalbumom. Gondolom, a cikk végi pontszám sem fog senkinek sem meglepetést okozni. 

10/10