Térdig a Covid-hullámban gázolva jelent meg a Vandenberg 2020-as előző nagylemeze (kritika ITT), mely ha nem is hagyott túlságosan mély nyomokat a jelenlegi dömpingben, a kihalófélben lévő hard rock műfaj értékes lenyomata, még annak ellenére is, hogy egy modern ízektől mentes, régi vágású darab.
Kissé csalódottan olvastam, hogy az aranytorkú Ronnie Romero elhagyta a fedélzetet, ám az új énekes személye hézagmentesen tölti ki azt az űrt, melyet maga után hagyott a Rainbow-vokalista. Mats Levén a neoklasszikus gitárhős, Yngwie Malmsteen csapatából, az epikus doomot játszó Kruxból, a szintén zenész svéd Candlemassből vagy az Abstract Algebrából lehet ismerős, de mindezek mellett kismillió formációban megfordult már.
Levén regisztere nagyjából ugyanazon skálán mérhető, mint Romeroé, sőt még egy jó adag David Coverdale-ízt is hordoz magában. A felállás egyébként az énekescserét leszámítva ugyanaz, mint az előző albumon: a gitáros Adrian ugye a főkolompos, a zenekarvezető, a Tank basszerosa, Randy van der Elsen kezeli a négyhúrost, a doboknál pedig Koen Herfst állomásozik, aki szintén sok csapatban szerepelt már.
A Mascot Label Group gondozásában augusztus 25-én megjelent kilenctételes "Sin" című korong pontosan ugyanazon az ösvényen halad tovább, mint az elődje. Hogy mennyire talál utat magának 2023-ban ez a fajta, a hetvenes-nyolcvanas években tökélyre fejlesztett, majd a kilencvenes évekre bealkonyult hard rock, az fogós kérdés. Mondjuk a tízen-huszonéves korosztály már eleve kilőve, hozzájuk ha be is szivárog ebből a nagyszerű zenei világból valamicske, kizárt, hogy a keblükre ölelik.
Mi, negyven felettiek pedig többnyire a hőskorban született klasszikusokkal csillapítjuk az étvágyat. Egyedül a kritikaírás az, ami szorosabbra fűzi olykor egy-egy mai hard rock banda aktuális lemezével a kapcsolatomat. Ilyenkor rá is csodálkozom, micsoda kraft van még egyes zenészekben, mekkora alázattal őrzik a lángot, melyet egykor büszkén meggyújtottak a stílusalapítók.
Ha azt mondom, hogy a "Sin" nyitótétele, a Thunder And Lightning egy amolyan időutazásféle, azzal mindent el is mondtam. Ezúttal is a Rainbow/Deep Purple/Whitesnake hármas az irányadó, a zenészek kezeit ezen ikonikus bandák által lerakott mesterművek vezérlik. Poros, dohos hard rock lenne Vandenbergék muzsikája? Nézőpont kérdése. Az biztos, hogy a modern dolgok elől minden lehetséges utat elvágtak, az anyag születhetett volna akár harminc-negyven évvel ezelőtt is.
Az egyébként vérprofi módon összerakott anyag tele van áthallással, de ez már az előző lemeznél is így volt. A kiemelkedő nóták közé sorolandó címadó például Dio Last In Line című dalából kölcsönöz, a House On Fire a Rainbow ’96-os lemezéről (Ariel), a záró Out Of The Shadows pedig a Purple kertjéből csemegézik. Ezek az apróságok(?) nagyot rontanak az összképen, ugyanis ha abból indulok ki, hogy mondjuk Rainbow-t akarok hallgatni, akkor az ő lemezüket rakom fel és nem Vandenberget. Ha pedig Adrianékra vagyok kíváncsi, akkor nem újrahasznosított Rainbow- vagy éppen Whitesnake-témákat szeretnék hallani.
Három éve még abszolút egy húron pendültem a csapattal, most viszont azt érzem, hogy ez a zene így, ebben a formában, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt nem igazán tud labdába rúgni.
Egyetlen baj van ezzel a lemezzel: kevés a kiemelkedő szerzemény, amely mégis az, az másoktól kölcsönzött témákkal ékeskedik (kivétel a Burning Skies és a Baby You've Changed című nóták). Ezeken legyen szíves legközelebb változtatni, Vandenberg úr!
8/10
