Áron András zenekara, a Lazarvs (2019-ig Apey & The Pea) idén tizennégy éves: a szigorúan triófelállásban alkotó csapat ötödik soralbuma augusztus 18-án jelent meg "Blackest" címmel és hogy sok-e vagy kevés ennyi idő alatt ennyi nagylemezt kihozni, az a jelenlegi iparági körülmények között gyakorlatilag már mindegy is. Az tény, hogy a banda mindegyik korongja igényes, tartalmas cucc, azaz a Lazarvs csak akkor jön ki valami újjal, ha azt tényleg érdemes megtenni.
Az új album felállásbéli változást is hozott: Prepelicza Zoltán basszusgitárost a Dungaree soraiból ismert Balogh Attila váltotta. Ez természetesen a zenén nem hagyott semmilyen nyomot, maradt ez a furcsa vegyesfelvágott muzsika, melyben a sludge, a stoner, a Pantera kései korszakát erősen megidéző súlyos, groove-os riffelés, no meg a '90-es évek első felének grunge-ízei dominálnak. Mindezek az összetevők a Lazarvs zenészeinek kezei közül mégis extrém metalként gördülnek elő, a dallamos tiszta énekrészek ellenére is.
A közel háromnegyedórás anyag tíz dalt tartalmaz, melyekben a fentebb felsorolt hatások-témák felváltva jelentkeznek, akár egy adott számon belül is, azaz meglehetősen változatos az összkép, természetesen a metalrajongók számára, mert ez azért bőven underground cucc, ne legyenek illúzióink. Áron András is előszeretettel ugrál az üvöltés és a tiszta ének között, mindkét téren meggyőző módon.
A lemez atomállat módra szól: a dobhangzás szenzációs (Makai László szokás szerint világklasszis szinten üt), a basszusgitár is kellő súllyal, szépen elkülönülve hallható, a gitár meg úgy röfög és olyan súllyal dolgozik, hogy az elképesztő.
Azonban ahogy sokadjára pörgettem végig az albumot, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy egy iszonyatosan profi, kiváló zenészekkel teli bandát hallgatok, mely azonban beleragadt a zenei kedvencei által alkotott világba és nem tud (vagy talán egyáltalán nem is akar) kitörni onnan.
Az ugyanis egy dolog, hogy szeretjük a grunge univerzumot és megközelítéseit, de az már más tészta, ha egy az egyben hozzuk az Alice In Chains teljesen egyedi és jellegzetes dallamvilágát, énektémáit, ráadásul mindezt Layne Staley kilométerekről felismerhető artikulációjával és intonációjával, azaz énekhangjával. Bevallom, nem értem, hogy erre mi szüksége van egy olyan csapatnak, mely már az ötödik lemezénél tart a karrierjében.
Erre a legjobb példa az anyagról némileg ki is lógó, AIC-tiszteletadásnak is felfogható Perpetual Rule: ez gyakorlatilag Jerry Cantrellék bármely klasszikus korongjára ráférhetett volna. A The Scorpion ismét megidéz egy '90-es évek eleji klasszikust: Áron András a verzében Mike Patton (Faith No More) apologétaként hozza az amerikai frontember dolgait.
A zenei változatosság szerencsére továbblendített ezeken a fenntartásaimon: a KIL. például állat thrash/hardcore zúzás, az abszolút kedvencem azonban a Scum a maga szűk három percével. Ebben a számban gyakorlatilag annyi király riff, breakdown és aprítás van, hogy abból kis túlzással egy komplett lemez kitelne.
A záró Hellwalker amolyan stoner - grunge hibrid: mázsásan húzó, málházó, széttorzított riffje, az ehhez igazított AIC-énektéma mind remek, de ismét csak bekúszhat az agyunkba, hogy ezt bizony már másoktól, máskor, máshol hallhattuk.
A problémám a Lazarvs kapcsán rendre előjön több hazai banda esetében is: a Mad Robots nevű prog-metal csapat 2020-as albuma jutott azonnal az eszembe (kritikánk ITT olvasható). Gyakorlatilag amit akkor írtam, be is másolhatnám ide: az önálló karaktert, mondanivalót hiányolom itt is. Remek zenészek, kiváló produkció, de ilyen csapatokból az angolszász országokban annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Itthon pedig az angol dalszövegek miatt eleve esélytelen az a fajta népszerűség elérése, amit mondjuk a rockszíntér többi zenekar a (Road, Depresszió, stb.) a magáénak tudhat.
Legyünk igazságosak, ebben természetesen benne van a Lazarvs által játszott stílus totálisan underground jellege. Azonban mindennek ellenére meggyőződésem, hogy amennyiben a külföldi (elsősorban a már említett angolszász) piacra történő betörés a cél, akkor ahhoz pontosan olyan egyedi produkcióval van esély, mely nem az ismert amerikai metallegendák munkásságára épít.
7,5/10
Fotó: Bodnár Dávid
