Bő öt év telt el az ír pagan metal csapat, a Nemtheanga énekes vezette Primordial legutolsó albuma óta: az "Exile Amongst The Ruins" megrendítően szép és súlyos mondanivalójú anyag volt (kritikánk ITT olvasható) és a szeptember 29-én a Metal Blade gondozásában kijött tizedik korong, a "How It Ends" sem éppen kora reggeli, napindító adrenalinlöket.
Bár a pagan metal jelzővel illettem a zenekart, mára ez már csak egyfajta beidegződés a részemről. Már a 2018-as lemezükön sem volt igazán nyoma a korai időket jellemző black metalnak és az új album tulajdonképpen többé-kevésbé ott folytatja, ahol elődje abbahagyta. Doom, szellősebb hangszerelésű, a nyolcvanas évek post-punkját megidéző dalok, egyenként hét-nyolcperces játékidővel, no meg a szokásos, letaglózó szövegvilág, a frontember egészen egyedi, heroikus-epikus előadásmódjával.
Az "Exile Amongst The Ruins" az európai kultúrkör és civilizáció bukását mutatta be, a teljes értékvesztés állapotát, az identitás, a közösséghez tartozás abszolút hiányát, tette mindezt olyan belenyugvó, beletörődő szomorúsággal, melyet mindennél fájdalmasabb volt hallgatni.
Éppen ezért volt meglepő, hogy a "How It Ends" témája ennek éppen az ellenkezője, legalábbis hozzáállásában. A nemzetükért, a szabadságért, a függetlenségért küzdő harcosok és hősök a főszereplői a lemeznek, akik a történelmen átnyúlva teszik föl mindannyiunk számára azokat a kérdéseket, melyeket gyakran a mai generációk már értelmezni sem tudnak, pláne nem hajlandók. Van bátorságunk és erőnk harcolni, kiállni akár a tömegekkel szemben is? Lázadni, küzdeni saját értékeinkért, családunkért, hazánkért?
Azért is érdekes ez a váltás, hiszen az elmúlt öt évben bizony rengeteg olyan dolog történt a világban, mely pontosan az írek előző lemezének mondanivalóját igazolták. Mintha csak egy utolsó, kétségbeesett rohamra indulna a Primordial mindazzal szemben, amit az európai civilizációt elemésztő mételynek tart, felhozva az (elsődlegesen ír) múlt hősies példáit.
A lázadás, a harc természetesen nyomot hagyott a zenén is: szigorúbbak, töményebbek, gyorsabbak a nóták (lásd például a kifejezetten dühős We Shall Not Serve című tételt), de az a romantikus szomorúság és lemondás, amely mindig is jellemezte az íreket, az most is megvan. A népzenei hatás pedig talán csak a szinte Mike Oldfieldet idéző dallamokkal operáló, Traidisiúnta című gyönyörű instrumentális dalban jelentkezik.
A korong a maga hatvanöt percével rengeteg meghallgatást igényel. Szokás szerint a Primordial szinte külön kis világot teremt számunkra ehhez az albumhoz és a bő egy órához és bizony ez nem a felhőtlen szórakozás terepe. Az írek mindig is közel álltak hozzám, mondanivalójukkal teljesen egyetértek, ám óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az a generáció, melyet érdemes lenne megszólítaniuk a változás elindításához, képes lenne-e egyáltalán a megértéshez szükséges figyelmet rászánni a lemezre.
A választott stílus, a hét-nyolcperces dalok száz százalékban szembemennek a mai tizen-huszonévesek tartalomfogyasztási szokásaival: mintha a Primordial pontosan ahhoz a korosztályhoz (a '80-as években szocializálódott metalrajongókhoz) szólna, mely életkorából kifolyólag már nem képes, tud vagy akar a változások élére állni.
Érdekes módon számomra a legerősebb tételek mintegy geometriai mintát követnek: a nyitó How It Ends, a középpontban található Nothing New Under The Sun, illetve a záró (és szenzációs című) Victory Has 1000 Fathers, Defeat Is An Orphan mind-mind kiváló és emlékezetes darabok. A többi dal kissé összemosódik egymással, de ettől még korántsem tölteléknóták.
Több hónapnyi ismerkedés után az előző, 2018-as anyagukat erősebbnek érzem: mind mondanivalójában, mind pedig zenei tartalmában jobban megfogott az "Exile Amongst The Ruins", de lehet, hogy mindez az idő előrehaladtával változik majd és a friss korong is hozzám nő, ahogy az írek eddigi szinte minden egyes albuma tette. Bevallom, százszor szívesebben hallgatok akár egy halványabb Primordial-lemezt is, mintsem a metalszínteret szinte teljesen felemésztő és leuraló kópia- és retrócsapatok dolgait. Szerencsére a "How It Ends" esetében minőségi problémákról szó sincs: újabb fejezete ez a zenekar egészen lenyűgöző és kompromisszummentes pályájának.
9/10
