Rozsdagyár

FARSOT - Life Promised Death (2024)

2024. február 13. - Chloroform Girl

564126_800.jpg

Mindig szeretek az évszaknak vagy legalább az időjárásnak megfelelő zenét hallgatni, így a német Farsot legújabb lemeze pont jókor jött: “Gyűlölet, félelem, halál, gyász” - sorolja a zenekar témáit az Encyclopaedia Metallum. “Tökéletes” - gondolom én, aki tiszta szívéből utálja a februárt. Hadd fájjon!

Az 1999 óta aktív banda “Life Promised Death” című korongja az ígéreteknek megfelelően nyit blackes darálással, károgással, kalapáló duplázóval, elemi keserűséggel, azonban hamar kiderül, hogy azért itt nem színtiszta feketefémről van szó, hanem valami fura ötvözetről, mely, jobban górcső alá véve, post-metalos, de még akusztikus elemeket is tartalmaz. Az ilyesmiért mindig hálás vagyok, mert, ahogy már többször is jeleztem, a black metal nekem csak valami más műfajjal síkosítva megy le.

Bár ahogy hallgatom, hallom, és ki tudom listázni a black metalra utaló stíluselemeket, valahogy minél mélyebbre jutottam a lemezen, annál egyértelműbbé vált, hogy a Farsot célja nem a szokásos tremolópengetéses krisztusgyalázás, hanem valami sokkal rétegzettebb dolgot nyújtanak. Persze, az extrém vokálok arcfestésért kiáltanak, a zakatoló riffek dallamvilága kietlen, de ez a lemez mégsem a true black rajongóknak szól.

Őket a korong valószínűleg már amúgy is elvesztette a produkcós értéknél, ugyais a “Life Promised Death” nem úgy hangzik, mintha egy bébiőr mikrofonjával vették volna fel. Ha ehhez hozzáadjuk a “black-idegen” hangszereket és a tiszta vokálokat, már végképp ki is estünk a műfaj szigorú kategóriájából. Szerencsére az ilyen esetekre tartjuk a post-black vagy az avandgárd metal kifejezéseket: a Farsotra bármelyiket ráaggathatjuk anélkül, hogy nagyobbat tévednénk.

Jómagam fürdőzök az akusztikus hangzásban: akusztikus System-tribute koncertre járok (ITT írtam róla), egyszálgitáros dark country-t hallgatok (ITT írtam róla), sőt, a saját zenekarom is akusztikus hangszerekre épült. Így nagy örömmel fogadtam, hogy ez a klasszikus hangzás megjelent a Farsot lemezén is. Az ötvenperces album végighallgatása ugyanis komoly kihívást jelentene számomra, ha végig blackes darálás lenne.

Így viszont van egy-két csendes szigetünk a fémtengerben, egy-két akusztikus oázisunk a torzított sivatagban, egy-két harmonikus tisztásunk a disszonáns dzsungelben. A Buoyant Flames-ben férfikar szólal meg, ráadásul a dal végén beúszó szintihez olyan puha hangot sikerült kikeverni, hogy az ember legszívesebben ráheveredne szomorkodni. Az Into Vertigo lassan épülő grandiózus kibontakozását retró hangzású, kellemes gitárszólamok vezetik fel, ráadásul a dal akkordmenete is pont olyan helyen vakarja az agyamat, ahol nem is tudtam, hogy viszket.

A kimért, merengős, helyenként kántálós-varázslós ének több dalban is szerepet kap, gyakorlatilag a lemez túlnyomó részén egymásra felelget a károgással, egyfajta post-blackes egyensúlyi reakciót tartva a játékidő teljes egészében. Bár sokszor a black hangzás technikailag nincs ugyan jelen, a stílus nyers keserűsége folyamatosan átvérzik az akusztikus szekciókba is, és ez a kesernyés utóízű melankólia határozottan karakteressé teszi a “Life Promised Death” hangzásvilágát.

Van viszont pár dolog, mely kiragad ebből a sötéten varázslatos hangzásvilágból, így ezeket is kénytelen vagyok megemlíteni. Az egyik ilyen a produkció: tudom, black anyagon a produkciós értéket számon kérni elég amatőr dolog, de ma már azért nem kötelező a kaputelefon hangzás, találkozni bőven pazarul megszólaló, színtiszta feketefém lemezekkel. Bár a produkciós érték magasabb, mint amihez a vaskalapos hallgató szokott, véleményem szerint lehetett volna még nagyobbat ütni vele. Lévén, hogy egy sokrétűbb, kontrasztosabb lemezről van szó, az egyébként kiváló dalok sorozata még hatásosabb lett volna egy teltebb, kerekebb hangzással.

A másik problémám pedig valószínűleg pont ugyanebből a problémából ered. Az éneknek végig volt valami fura hatása: nyers volt, de nem úgy, mint a tatárbeefsteak, hanem mint a menzán rosszul átsütött csirkecomb. Nem várok tökéletességet, nem várok robotikusan pitch-en lévő hangzást, de folyamatosan meghúzódott bennem valami zsigeri kellemetlenség, melyen egyszerűen nem találtam fogást, hiszen az énekre koncentrálva konkrét hibát nem tudtam kiszúrni.

Valószínűleg az lehet inkább a probléma, hogy a hangszerekhez képest az ének túlzottan előtérben van, szinte semmi teret nem hallani rajta, mintha egyenesen az ember arcába kiabálna, de nem olyan agresszív metalosan, hanem inkább úgy, mint a korai Megasztár acapella produkciói, ahol a legjobb énekesek is tökéletlennek hallatszottak.

Mindezek ellenére a lemez első hallgatásra is fogást talált rajtam, talán ezek az apróságok is belesimulnának az arculatba, ha többször hallgatnám meg. Márpedig ad okot a visszahallgatásra; második nekifutásra a dallamok már ismerősként köszöntenek, de ne aggódjunk, még bőven tartogat apró meglepetéseket a “Life Promised Death”.

7,5/10

farsot_georg_boerner_webp.jpg

Fotó: Georg Boerner

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5918324703

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása