Vannak olyan formátumok, melyeknek - úgy tűnik legalábbis - leáldozott a csillaga. Most nem is a konkrét fizikai kiadványokra gondolok elsősorban, hanem például a hetvenes-nyolcvanas évek egyik kedvencére, a dupla koncertalbumokra. Számtalan klasszikus példáját tudnánk felsorolni: Thin Lizzy, Iron Maiden, Scorpions, Jethro Tull, Rush. De egyáltalán hol vannak ma már az élőfelvételes anyagok, amikor százszámra kerülnek fel a videómegosztó oldalakra gyakorlatilag azonnal a legkülönbözőbb, általában mobillal készült amatőr felvételek? Ilyen sorsra jutottak a dupla konceptalbumok is: a progresszív rock egyik kedvenc formátumában egyre kevesebb csapat hajlandó kifejezni magát.
Sőt, magának a stúdiólemeznek a létjogosultsága is megkérdőjeleződött: kinek van már kedve, ideje és energiája belemerülni egy majd' egyórás dalhalmazba? Még a mobil aksija is lemerül addig, nem igaz? Valódi Don Quijote-nak kell lenni, hogy szembeszálljunk a korszellemmel, mint ahogy a spanyol kóbor lovag tette anno a szélmalmokkal folytatott küzdelme során. Gyakoriak ma már a három-négyszámos EP-k, illetve önálló dalpremierek, melyek csak legfeljebb tíz percre veszik igénybe a figyelmünket: ha azonban egy zenekarnak ennél jóval nagyobb horizontú mondanivalója akad, melyen akár képes több évet is dolgozni, akkor fejest ugorhat ebbe a kockázatos, de a rajongók egy szűk csoportja számára a rockzene Szent Gráljával egyenértékű vállalkozásba.
Pontosan ezt tette a brit progresszív metal csapat, a Threshold is, melynek tizenegyedik stúdióalbuma szeptember 8-án jelent meg a Nuclear Blast gondozásában "Legends Of The Shires" címmel. Jelentős változások álltak be azonban az együttes soraiban az előző, 2014-es korong óta: egyrészt megváltak Damian Wilson frontembertől, aki az elmúlt tíz évben (illetve a kilencvenes években két rövid időszak során) állt a brigád élén és helyére az a Glynn Morgan érkezett, aki a Threshold második, 1994-es "Psychedelicatessen" című korongján énekelt.
Másrészt önszántából távozott Pete Morten gitáros is, akit hivatalosan nem is szándékoznak pótolni, hanem a koncerteken Morgan fog gitározni is egyben. A brit banda kreatív magját természetesen időtlen idők óta Karl Groom gitáros és Richard West billentyűs alkotja, így a hangzásban nagy változásokra nem kellett számítanunk. Tartottam attól, hogy a közel nyolcvanhárom (!) perces, tizennégy tételes monstrummal nem lesz könnyű megbarátkoznom, de a félelmem teljesen alaptalannak bizonyult: dacára a rendkívül feszített játékhossznak, egy másodpercre sem éreztem unalmasnak az anyagot, sőt, olyan könnyedén csúsztam bele a hangulatába, akárcsak egy kényelmes cipőbe.
Az elsőként kihozott Small Dark Lines című kislemeznóta csalóka, mert korántsem tükrözi a korong hangulatát: ilyesfajta szigorú, kicentizett, riffelős zúzással gyakorlatilag csak itt találkozhatunk. Akadnak ugyan bőven máshol is keményebb kötésű témák, de azok általában a szerzemények instrumentális részeinél jönnek elő, ahol a dalok teret engednek a hangszeres játéknak, a billentyűs-gitáros feleseléseknek, illetve a gondosan kidolgozott hangulatváltásoknak. Az agresszivitás szerepét amúgy is a dallamok játsszák el a lemezen, így a Small Dark Lines ebben az értelemben is kakukktojás.
Anélkül, hogy bármilyen szempontból lekicsinyelném Damian Wilson teljesítményét, be kell vallanom, hogy számomra Glynn Morgan orgánuma, középtartományú hangfekvése sokkal inkább illeszkedik a Threshold zenéjéhez és szívesebben is hallgatom. Ritka jó adottságú énekes Morgan: intelligens, de határozott hangja van, mentes mindenféle betanult manírtól, viszont rendesen be is tud keményedni az előadásmódja, ha erre van szükség.
Nagyon érdekes, hogy míg számtalan mai progresszív bandára a hetvenes évek aranykora és zenekarai voltak hatással (Pink Floyd, Yes, Genesis, Jethro Tull), addig a Threshold zenei gyökerei egyértelműen a nyolcvanas évek első felének már részben megváltozott, áramvonalasodott csapatainál keresendők. Marillion, az akkor új felállású, ha tetszik poposabb Yes és az annak leágazásaként született Asia: idáig kell lenyúlnunk a hatásokért. Morgan hangja néha egészen olyan, mint az év elején idejekorán távozott John Wettoné (Asia), de az énektémák és dallamok is ezt a világot idézik, lásd például a Star And Satellites vagy éppen a The Shire (Part 2) refrénjét.
Korántsem véletlen ez, mert a zenekarvezető Karl Groom 1990 óta működik producerként is a zenélés mellett és többek között dolgozott Wettonnal és a Yes-szel is, így belülről ismeri a brit progresszív rock világát. Azért megnyugodhatunk: a Threshold korántsem ment át AOR-ba vagy ártalmatlan rádiópopba. A Snowblind vagy éppen a Superior Machine igencsak húzós, keménykötésű tételek: az utóbbi akár egy jobb formában levő Dream Theater lemezére is ráférhetett volna. Apropó, Dream Theater: kérek minden progresszív metal rajongót, hogy hasonlítsa össze az amerikai csapat tavalyi dupla konceptalbumát a britekével (lemezkritika ITT), aztán gondolkodjon el a világ menetén, valamint a minőség és fősodorbeli népszerűség összefüggésein.
Szép, kiérlelt, nagyon komoly, lélekkel teli hallgatnivaló tehát a "Legends Of The Shires": a korszellemnek előreszegezett lándzsával ellentmondó, de pontosan ezért rendkívül szimpatikus és tiszteletreméltó produkció. A britektől már megszokott (és elvárt), kimagasló hangszeres teljesítmény, kiváló dalszerzői színvonal: felesleges ezt tovább boncolgatni, aki ismeri a bandát vagy éppen a progresszív metal stílust, az tudja, hogy mivel fogja eltölteni a következő heteket.
9,5/10
