Szinte teljesen megtöltötte a Barba Negrát a finn greengrass feldolgozás-zenekar, a Steve ’N’ Seagulls és magyar előzenekaruk, az akusztikus koncertet adó Asphalt Horsemen.

Eredetileg a Dürerben lett volna megtartva a buli, de olyan jól fogytak a jegyek, hogy a Concerto Music egy hónappal a koncert előtt helyszínváltozást jelentett be, átkerült a program a Barba Negrába. Nem tudom a pontos számokat, melyik klubnak mekkora a befogadóképessége, de valószínűleg megérte a csere, mert az új helyszín is szinte csurig megtelt.

Nekem a 184 centimmel általában nem szokott gondot okozni a kilátás a koncerteken, de ez a fajta zene valamiért vonzza a magas embereket, úgyhogy most ritkán sikerült a fejek tengerén keresztül belátnom az egész színpadot. Főleg amikor a magasba emelt telefonokat is meg kellett kerülnöm a tekintetemmel. Szerencsére, de egyben szerencsétlenségemre elég sok csúcspontja volt a bulinak, melyeket sokan gondoltak megörökítésre érdemesnek, ezért gyakran emelkedtek magasba a mobilok.

A hazai southern rock első számú nagykövete, a Fonogram-díj év hazai rock vagy metal albuma kategóriájának idei győztese, az Asphalt Horsemen akusztikus koncertje vezette fel az estét. Őket még sosem hallottam akusztikban, de ebben a felállásban is jól tolták. Kb. fél óra műsoridőt kaptak, ezt tartalmasan sikerült megtölteniük. Az ekkor nagyjából félháznyi tömeg nagyobb része végig mozgásban volt valamilyen mértékben a koncert alatt. A programot természetesen a Rádió Rock által a zenekar legnagyobb slágerévé varázsolt Wasting Time zárta.

A finnek már egyszer dobtak nagyot feldolgozás-zenekar fronton az Apocalyptica révén. Most itt az újabb nagy dobás. Ezt a bluegrass stílusú, paraszt-country metalt ugyan nem a Steve ’N’ Seagulls találta ki, de ők lettek vele igazán sikeresek. Miért pont ők? Egyrészt a hangszeres tudás miatt. Több hangszeren játszanak kiválóan a srácok, és nagyszerűen vannak áthangszerelve a dalok. Az első "Farm Machine" című lemezen általában már a kezdő riffekből meg lehet állapítani, melyik szám feldolgozása következik, hiába szólalnak meg azok gitár helyett bendzsón, mandolinon, kantelén vagy harmonikán. A második lemezre, a "Brothers in Farm"-ra ez már nem feltétlenül igaz. Ott gyakran csak az énekdallamból és a szövegből lehet megállapítani, mi volt az eredeti dal. De ezek is nagyon jól vannak hangszerelve. Van egy egyedi Steve ’N’ Seagulls íze, hangzásvilága minden dalnak.

A másik ok, ami miatt pont ők lehettek ennek a műfajnak a legismertebb elkövetői, az az előadásmód. Annyira poénosan, lazán adják elő a dalokat, akár élőben, akár a videoklipekben, hogy az embernek az az érzése, ők maguk sem veszik komolyan ezt az egészet. Pedig dehogynem. Nagyon sok meló van ebben a produkcióban.

A harmadik ok pedig a dalválasztás lehet. Finn barátaink nem tingli-tangli popdalokat dolgoznak át, hanem az ezer tó országa zenei hagyományainak megfelelően, a legnagyobb rock és metal slágereket. Ezért volt jó promóciós anyag az ominózus Thunderstruck videó (amit direkt nem másoltam be a cikkbe, úgyis mindenki ismeri), mert mindhárom kritériumnak megfelelt, így kellőképpen nagyot durrant, és a világhírnévig repítette a zenekart.

Az említett poénkodásból, show-elemekből a koncerten sem volt hiány. A legnagyobb showman talán a testes Hiltunen, aki gyakran szám közben cserélgeti a harmonikát kantelére és vissza, miközben a másik kezével a billentyűs hangszert nyomogatja. De nem is ettől showman ő, hanem azoktól a grimaszoktól, gesztusoktól, melyekkel mindeközben a közönséggel kommunikál, közben pedig hibátlanul játszik minden hangszeren.

De ugyanilyen látványos és színes az előadásmódja a közönség nagy kedvencének, a második számú énekes, bendzsós, gitáros Hermannak, a szólók első számú felelősének. Vagy a bőgőt hol vonóval, hol pengetve megszólaltató Pukkinak. Miután az első számú énekes Remmel külön-külön bemutatta őket, a közönség többször is hosszan skandálta mindkettőjük nevét két dal között.

Hiltunen kivételével egyébként mindenki énekelt legalább egy számot, azon kívül, hogy nagyon jól játszik a saját hangszerén. Valószínűleg Pukki lehet a zenekarban az első számú németes, mert ő énekelte el a Rammstein Ich Willjét. Míg a dobos Puikkonen stílszerűen egy volt dobos dalát, a Foo Fighters Pretenderét dalolta elő, miután előadott egy hét nyelven beszélő dobszólót, a Life is Life dobmotívumaival színezve, melyet a közönségnek kórusban kellett dalolnia.

A többi nótát körülbelül fele-fele arányban énekelte Remmel és Herman, némi Remmel túlsúllyal. A November Raint pedig ketten adták elő, a szám közepéig a többiek nem is voltak színpadon, így odáig csak saját magukat kísérték gitárokon, csak később szállt be a többi hangszer.

A műsort természetesen egy finn dallal kezdték, a Nightwish Over the Hills and Far Away-ával. Ami így szinti, és áriázva énekelt operametal nélkül egész jó kis nóta. Majd sorra jöttek az Iron Maiden, AC/DC, Metallica, Guns N’ Roses és egyéb klasszikusok nótái. Bár eddig csak két Steve ’N’ Seagulls album jelent meg, tehát nincs nagyon sok szám, melyet játszhatnának, a koncerten nem adták elő a teljes repertoárt, mindössze 16 dalt. Aktualitása miatt például a legújabb dalukat, az Antisocialt is hiányoltam. De így is tartalmasan töltötték meg a másfél órát. Ráadás dal is csak egy volt, a Born to be Wild, de azt Hiltunennek a fuvola Michael Flatley-ének (idézet Remmeltől) a zenés performansza szelte ketté, ezzel kb. két-három szám hosszúságúra nyújtva a ráadást.

Remmelék egy 12 napos turné kétharmadánál járnak, ezalatt minden este fellépnek valamelyik európai városban, de egyáltalán nem látszott rajtuk a fáradtság. Ha a koncerteket is osztályoznánk, a csütörtök esti buli tíz per tízes lenne.