Kisiskolási lelkesedéssel vártam a január 28-i Slaughter To Prevail-koncertet: az egyik legizgalmasabb deathcore zenekar a lakásomtól tíz percnyire, ráadásul a születésnapomon? Nem volt kérdés, hogy mit veszek magamnak ajándékba. Eleinte úgy voltam vele, hogy nem is írok beszámolót, nem készítek fotókat, most az egyszer tényleg csak bulizni megyek el rá - de a koncert olyan élményt hagyott bennem, hogy úgy éreztem, ezt nem tarthatom magamban.

Semmi előzenekar, csak színtiszta brutalitás - ez volt az Oroszországból induló, de mára az egész világot meghódító zenekar mottója. Oké, gondoltam magamban, miközben (mélyen) a zsebembe nyúltam a jegyekért, egyszer élünk, és az se nagyon zavar, ha csak eddig. Hetek óta pumpáltam az adrenalinomat Slaughter To Prevail-koncertfelvételekkel, és teljes mértékben készen álltam rá, hogy tubusos májkrémként kenődjek szét a színpad előtti placcon vasárnap este.

Ezt a tervemet alapjaiban rontotta el, hogy mire odaértem a Barba Negrába, a terem már bőven a keverőpult mögöttig fel volt telítődve, így nem sok esélyt láttam rá, hogy közelebb férkőzzek a színpadhoz: ekkora embertömegben ez szinte lehetetlennek tűnt. Úgyhogy beletörődtem, hogy kicsit hátrébbról nézem majd végig a koncertet - csak megmozdul a tömeg itt is, nem? Spoiler: nem. De erről majd még később beszélek.

A program pontosan kilenckor elkezdődött: a zenekar azonban csak tíz perccel később jelent meg a színpadon, addig valami türelmet próbáló elektronikus zene dübörgött. Ezzel sem volt problémám, hiszen most már itt vagyok, kezemben a repoharas fröccs, előttem a böszme nagy Slaugter To Prevail-molinó a színpadon, célegyenesben vagyunk, jöhet a baszatáska, minél jobban ki leszek rá éhezve, annál jobban esik majd, amikor végre megérkezik.

És ez volt a második tévedésem. A Bonebreaker első riffjeinél azonnal egyértelművé vált: itt baj lesz, és nem az az izgalmas fajta. Hanem olyan 2020. Papp Lászlós Slipknot-fajta (ILYEN volt). Ugyanis a várva várt csontdaráló, velőn balalajkázó, tüdőt összeroppantó hangzás helyett csak egy értelmezhetetlen, disszonáns lüktetés jött a színpadról: gyakorlatilag a lábdobon és a vokálon kívül semmit, de semmit nem lehetett érzékelni a zenéből. Nagyon kellett fülelnem, hogy kihalljam, hol tartunk a dalban, illetve melyik dal ez egyáltalán; a kedvenc riffjeimet nemes egyszerűséggel oda kellett képzelnem, mert nem hallottam ki őket a kakofóniából.

De ne csak a negatívumokról szóljon ez a beszámoló. A zenekar (azon kívül, hogy a borsos belépőért cserébe soványka ötven percet játszott) nem haknizta el a dolgot, tényleg teljes erőbedobással nyomták a show-t. Alex pedig, bár megosztó jelenség, vitathatatlanul sziklaszilárd frontember. Egyszerre tud félelmetes és szerethető lenni; tetszett a kontraszt, ahogy az egyik pillanatban befeszült, kivarrt felsőtesttel emberalatti szörnyhangokat ad ki, a másikban pedig szeretetről és elfogadásról beszél a közönségnek (bár előbbi kérdésen felül jobban áll neki).

A mára már kötelező show-elemmé vált mikrofon nélküli üvöltés a Viking breakdownja előtt pedig valóban vérfagyasztó volt élőben; hihetetlen volt látni és hallani, ahogy a hangja betölti a Barba Negrát, pedig, ahogy már említettem, nem az első sorokban álltam. Valamint szívhez szóló volt az a meghatódás, amivel a közönség lelkesedésére reagált. Szívesen zengenék hasonló ódákat a zenészekről is, de sajnos őket alig láttam, és, ahogy már panaszoltam is, alig hallottam.

Itt tenném hozzá, hogy egy ekkora színpadra, ahol ilyen kaliberű, ekkora tömeget megmozgató zenekarok lépnek fel, igazán jó lenne egy-egy kijelzőt feldobni (mint például a Parkban), mert sajnos így a tömeg nagyjából két harmadának nincs más opciója, mint lábujjhegyen szurikátázni vagy pusztán a hallására támaszkodva élvezni az estét (amit ugye megint nem könnyítettek meg). Tudom, van ott egy led fal, voltam is olyan koncerten, ahol nagyon fasza vizualizációk mentek rajta, de nem lenne rossz a zenekart is látni.

A koncertprogram erős volt (bár lett volna még egy-két dal, melyet szívesen láttam volna rajta), de valahogy nem mozdult meg bennem az a katarzis, az a nagy ősi energiafelszabadulás, ami miatt odamentem. Valahogy úgy éreztem, nem tudtam annyira szervesen a koncert részévé válni, mint szerettem volna, és mint szoktam kisebb eseményeken (legutóbb például a Stagediving Fesztiválon, erről ITT írtam). És ennek az okát nem csak a csapnivaló hangosításban találtam meg.

Hanem, ahogy egy ismerősemmel beszéltük meg a koncert után, abban, hogy talán ez a műfaj nem való ekkora színpadra. Talán a deathcore-nak nem az a lényege, hogy mint egy látványosságra, tömegek gyűljenek össze rá, és nézzék; sokkal inkább az, hogy egy kisebb nézőközönség önfeledten őrjöngjön rá, és vele. Mert nagyon nehéz elengednie magát az embernek úgy, hogy a közönség jó része körülötte csak fej fölé emelt telefonnal állja végig a koncertet.

Jó volt a Slaughter To Prevail? Nagyonis. Jól éreztem magam? Persze, ennyi pénzért akkor is, ha vernek. Erre számítottam? Sajnos nem. Úgyhogy át kell értékelnem magamban a nagy koncertek megérési faktorát. És sokkal többet kell járnom klubkoncertekre; ki tudja, aki most a Dürer kisteremben zúz, abból lehet, hogy pár év múlva már semmit nem fogok látni a tömegből, amikor a Barba Negrában lépnek fel.