Nem kis izgalommal készültem a február huszonkettedikei Analógos bulira: nemcsak hogy a kedvenc stílusrétegem képviselői látogattak el Magyarországra egy nagyszabású turné keretein belül, de köztük volt új kedvencem, a Stellar Circuits is. Így hát megint abba a helyzetbe kerültem, hogy az előzenekar miatt mentem el egy koncertre, de azért engem sem kell félteni, nagyon vártam a Lampr3a, a Hypno5e és a főzenekar, a Persefone produkcióját is.

Sűrűnek és izgalmasnak ígérkezett a program: a fellépők listája színes és karcos volt, egyik koncertet sem szívesen hagytam volna ki, így már 18:31-kor, egy perccel a kiírt kezdés után az első sorban szorongattam a koncertfröccsömet. Nem kellett sokat várnom, a háttérzene elhalkult, a fények a színpadra irányultak, és a baszk Lampr3a bevonult a színpadra.

A húrok közé csapás pedig szó szerint értendő: a trió ugyanis rendkívül gitárközpontú volt. Nem csak azért, mert instrumentális zenét játszanak, hanem mert a színpadon csupa izgalmas hangszer kapott szerepet. És most egy dolog Borja Mintegiaga sokhúros fejnélküli gitárja - ilyet egyre gyakrabban látunk - de a J.I. Izaguirre kezében tartott Chapman Stick még annál is különlegesebb volt. Önmagában a látvány, ahogy emberünk ujjai futkostak a bizarr hangszeren, már lekötötte az ember figyelmét.

És akkor a zenéről még nem is beszéltem. Nem vagyok nagy instrumentális rajongó, de a Lampr3a fellépése alatt szinte félrenézni sem mertem, annyira szórakoztató volt. Semmi showmanség, csak színtiszta zene, de még milyen zene! Igazi jó, agyat tornáztató, beláthatatlan kanyarokba behúzó, aztán másik irányba rántó riffek, agytekervénysimogató dallamfutamok, és olyan pontos és erős dobjáték, hogy legszívesebben a keblemre öleltem volna az egész dobszerkót az azt nem kímélő mackós Mikel Gomezzel együtt. Nehezen engedte el a közönség a végtelenül emberközeli, mégis földön kívüli zenét játszó zenekart.

De muszáj volt továbbgördülni, hiszen következett az észak-karolinai Stellar Circuits produkciója, amelyet, ahogy már bevezetőmben is kiemeltem, a legjobban vártam. Legújabb albumukat a mai napig nem bírom megunni (ITT írtam róla), még a tavalyi év legjobbjainak listájára is felkerült (ITT tudtok szemezgetni róla). Nagyon ritka, hogy egy kis zenekar Amerikából egészen Budapestig utazzon, úgyhogy csütörtök este fél nyolckor pontosan ugyanúgy dobogott a torkomban a szívem, mint amikor tizenöt évesen felfedeztem a rajongás szó jelentését valamelyik pécsi klubkoncerten.

Szerencsére nem kellett sokat várni, hogy a (vörös hajú zenészeket megdöbbentően magas arányban tartalmazó) csapat tagjai feltűnjenek a színpadon, és belecsapjanak rövid, de annál velősebb műsorukba. Mivel nem voltunk sokan, így volt szerencsém az egész koncertet Ben Beddick makkoscipője előtt végigbulizni - a hangtechnika fintora, hogy pont az ilyen kiemelt helyeken nem ér össze olyan jól a hangosítás.

De ez nem zavart, a dalok a fejemben úgyis ott vannak, viszont a show, amit a srácok csináltak, teljes jelenlétet igényelt. Megtörve a Lampr3a szerény kiállását, Benny bizony előreparancsolta a közönséget, és milyen hatásosan! A Stellar Circuits rövid szettje berobbantotta az estét; lobogtak a hajak, sikítottak a húrok, szálltak a dallamok, hasították a plafont az üvöltések.

Ez volt az egyetlen koncert az este folyamán, ahol nem jegyzeteltem, mert gyakorlatilag transzba esve igyekeztem minél több mindent befogadni az agyamba, ami a színpadon történt. Őszintén remélem, hogy a maroknyi embert, aki összegyűlt csütörtök este erre a bulira, megfogta a show, mert nagyon megérdemlik a srácok az elismerést. Bízom benne, hogy mihamarabb viszontlátjuk őket!

És bár nekem kicsit megállt az idő, a program kíméletlenül haladt tovább. Gyors fröccs-stop, gyors merch-pultos kokettálás, és már színpadon is volt a Hypno5e. Ködbe burkolózó sejtelmes jelenlétük a Celeste Fekete Zajos koncertjét idézte fel bennem (ITT írtunk róla): nem tudom, mi van a francia metalzenekarokkal és a ködösítéssel. Értelmet nyertek a színpadra kihelyezett random lámpák is, ugyanis a fénytechnika komoly szerepet kapott a Hypno5e koncertje alatt.

Nem mintha a zenére nem kellett volna figyelni. A Hypno5e pont azt a fajta darálós, de dallamos, random felütésre zúzósan bólogatós metalt játsza, melytől első hallásra flow-ba kerülök. A banda neve teljesen megállta a helyét, ugyanis tényleg hipnotizált a jelenlétük. A színpadkép és a hangzás teljesen egybefonódott, és bekebelezte a hallgatóságot, nem is emlékszem a dalok közti váltásokra, csak arra a magnetikus, dögnehéz folyamra, mely a színpadról a nézőtérre áramlott.

A Hypno5e koncertje után teljesen bemelegedve vártam a Persefonét, és ezzel nem voltam egyedül, a levegőben tapintható volt az izgalom - még ha sajnos kevesebben is voltunk, mint amit az Analóg elbír. Az andorrai csapat pedig senkinek nem okozott csalódást. Igazi főfellépő-energiával álltak színpadra. Stúdióminőségben öntötték ránk az éjfekete riffeket, hörgéseket, és azt az igazi progmetalos döngölést, amiért érkeztünk.

A zenekar megjelenésében számomra teljesen a kétezres évek szcénáját idézte: fekete pólók, kék farmerek, és hosszú hajak uralták a színpadképet, ékesen példázva, hogy nem a kosztümök és a manírok adják a metal gerincét. Ennél a bandánál is ugyanazt tudom mondani, mint az előzőeknél: elfordulni sem mertem a színpadtól, nehogy bármiről lemaradjak. És le is maradtam volna, ez egészen biztos.

Marc Martins jelenléte ugyanis elképesztően domináns volt: akárcsak a 30Y zenekar dalában emlegetett pécsi tánctanárnak, neki is a teste volt az arca, ugyanis a zene minden rezdülésére teljes testtel reagált, elképesztően élővé téve a produkciót. Nem tudom, a takarítóknak mennyi munkát hagyott, mert headbangelés közben a hajával egész rendesen felsöpörte a színpadot.

Számomra különleges apróság volt, hogy a dalok együtténeklős részeit a billentyűs Miguel Espinosa énekelte, félig-meddig a háttérből, ezzel még intimebbé téve a koncertet: elismerést és reflektorfényt a billentyűsöknek! Csodálatos volt a koncert, de még jobb volt látni az önkívületig lelkesedő rajongókat, és a zenészek és a hallgatóság között áramló szeretet.

Maradandó élménnyel, és egy gyönyörű Stellar Circuits pólóval gazdagodtam csütörtökön. Fantasztikus bandákkal találkozhattam, kiemelkedően jól hangosított és fényelt produkciókat élvezhettem, az összes gondomat és aggályomat percek alatt rázta le rólam a színpad előtt négy RCF-hangláda, és még a Stella Circuits énekesével is sikerült egy emlékezetes beszélgetésbe keverednem a koncertek után. Dolgoznom kellett másnap reggel? Igen. Kialudtam magam? Persze, hogy nem. Ma is ugyanezt tenném? Persze, hogy igen.