Vannak olyan csapatok, melyek zenéje köszönőviszonyban sincs azzal a stílussal és külső megjelenéssel, ahová besorolta őket a kiadó vagy a rockszakma. Pontosan ez a helyzet a svéd Year Of The Goat együttessel is, melynek harmadik soralbuma szeptember 6-án jelenik meg a Napalm Records gondozásában "Novis Orbis Terranum Ordinis" címmel.
Azonnal adódik az analógia honfitársukkal, a Ghost nevű nemzetközi sztárbandával: aki Tobias Forge és társai produkciója és lemezborítói láttán valamiféle King Diamond - Mercyful Fate jellegű korai, első vonalas black metalra asszociálna, az nagyobbat nem is tévedhetne. A Ghost mára egy kifejezetten slágeres és dallamos hard rock csapattá vált, melynek utolsó albuma (lemezkritika ITT) egyértelműen mutatja például a '70-es/'80-as évek fordulóján egyeduralkodó west coast brigádok (REO Speedwagon) hatását, no meg a klasszikus svéd slágergyáros ABBA-ét.
A Year Of The Goat esetében ez a hatás többrétegű: egyrészt ott van a '70-es évek amerikai hard rockja (Blue Öyster Cult, Jefferson Starship), másrészt az angol art rock és britpop atmoszférája is (Suede, Muse), elsősorban Thomas Eriksson énekes hangjában és manírjaiban. Új elemként bekúszott némi Billy Idol is a képbe, de erről később.
Ahhoz képest, hogy a svédeket a kiadó (és természetesen maga a zenekar is) igyekszik beszuszakolni a ma valamiért rendkívül trendinek számító okkult/sátánista doom/stoner metal gyűjtőcímke alá, a Year Of The Goat zenéje olyan, mintha egy kiadatlan Suede stúdióalbumot hallgatnánk valahonnan a kilencvenes évek közepéről. A szövegvilágot nem volt szerencsém megismerni és minden bizonnyal rettenetesen sötét, vészjósló sátánista rituálékról és a sötét nagyúr megidézésről szólnak pentagramma-hegyek között, de a zenéből ez nagyjából annyira derül ki, mint a kínai szénvállalatok szervezeti szabályzatából a környezetvédelmi elkötelezettség.
Ez természetesen nem negatívum, csak szerintem teljesen rosszul van belőve a banda zenei világa és körítése magához a tartalomhoz képest és ez óhatatlanul csalódáshoz vagy éppen elutasításhoz vezethet a megcélzott színtér rajongóinál. Ha viszont elvonatkoztatunk ettől az okkult/sátánista maszlagtól, akkor egy kifejezetten dallamos, érdekes atmoszférájú és (urambocsá!) slágeres anyaggal állunk szemben.
Az új korong tulajdonképpen ott veszi fel a fonalat, mint a négy évvel ezelőtti "The Unspeakable" (lemezkritika ITT), annak mintegy ikertestvéreként is felfogható. Ez tökéletesen mutatja egyben, hogy a svédek rendkívül kiforrott zeneszerzői vénával és zenei világgal rendelkeznek.
Az album igazán az ötödik, Superbia című tétellel indul be igazán, mely akkora rocksláger, hogy a fal adja a másikat. Tempós, dallamos darab, mely egy párhuzamos univerzumban simán ráférhetett volna bármelyik Ghost-anyagra is, ráadásul van benne egy nagyon finom szóló, habár olyannyira nyúlfarknyi, hogy alig vehetjük észre.
Általánosan elmondható, hogy a lemez első fele (konkrétan a kezdő négy szám) a súlyosabb, lassabb, komorabb vonalat képviseli, utána pörgősebb, szinte táncolható atmoszférájú tételek következnek, Thomas Eriksson jellegzetesen nyafogós hangjával. A frontember igazi kaméleon: ha kell, úgy énekel, mint Matthew Bellamy, máskor meg, mint Brett Anderson, a legnagyobb meglepetés azonban a záró Subicio képében érkezik, mely végre egy belassult, fájdalmas doom darab és itt végül a zene találkozik az erőltetett stílusbesorolással. A negyedórás dalmonstrum középrészén Billy Idol mélyebb fekvésű, rekedtes bariton orgánuma is többször tiszteletét teszi és ez ad egyfajta rockos, kicsit laza hozzáállást a nótának.
Összességében ez egy nagyon kellemes, dallamos és a megcélzott tematikához képest kifejezetten hallgatóbarát korong. Aki pedig az okkult rock címke hallatán és a Batushkára hajazó lemezborító kapcsán valami másra vágyott, az bizony nagyot fog csalódni, mert itt semmiféle zenei szélsőség nem található, csak korrekt hard rock, nagyot merítve a hetvenes évek klasszikus bandáinak életművéből és nyakon öntve egy kis brit alt-rockkal.
Aki viszont az erőltetett, trendi sátánista dilinyó helyett valódi zenét, dalszerzői rafinériát és egy nagyon is szerethető, sokszor újrahallgatható albumot keres, az megtalálhatja itt a számítását. A "Novis Orbis Terrarum Ordinis" nem jobb és nem rosszabb, mint elődje: pontosan ugyanolyan erős produkció.
9/10
