A norvég Kvelertak a kétezertizes évek első felének egyik legnagyobb sikerét érte el a rockszíntéren: a punk, a black metal és a '70-es/'80-as évek hard rockjának elegyéből kikevert zenéjük óriásit ütött, frissességével sokakat meghódított és a misztikumot kedvelők részére ott volt még a bagolyfej, mint zenekari jelkép.
A 2016-os "Nattesferd" progosabb, lassabb, rockosabb megközelítése kissé megtörte a lendületet, olyannyira, hogy az eredeti énekes, Erlend Hjelvik 2018-ban távozott is. Az új frontemberrel, a punkszcénából érkezett Ivar Nikolaisennel készült 2020-as "Splid" ismét friss energiákat mutatott, szeptember 8-án pedig a Rise Records gondozásában megjelent ötödik stúdióalbumuk "Endling" címmel (korábbi két korongjuk kritikája ITT és ITT olvasható).
Az "Endling" afféle kvázi-konceptlemez és egyben a zenekar szűkebb szülőföldje felé tett tiszteletadás is: a téma Helmut Von Botnlaus élete és gondolatai, aki Norvégia Stavanger régiójában született és élte le életét, ahonnan egyébként maga a Kvelertak is származik. A férfi egy 16 éves norvég lány és egy, az ország megszállásban részt vevő német katona frigyéből a II. világháború végén született.
El lehet képzelni, hogy a fenti körülmény determinálta a főhős sorsát is: a csőcselék elkergette, számkivetett lett honfitársai között és a hegyekbe vonult, hogy teljes magányában egyre jobban gyűlölni kezdje az emberiséget és a modern világot.
Lázadásának fő célpontja azonban a természetet tönkretevő energiaipari vállalatok voltak, melyek szívfájdalom nélkül dózeroltak le komplett erdőségeket, hogy szélfarmokat és erőműveket építsenek a helyükre, értelmetlen autóutakat vágtak az addig érintetlen hegyvidékbe, elpusztítva így az állatok és a vadvilág természetes élőhelyeit.
Helmut Von Botnlaus tettei azonban csak a lemez egyik felét teszik ki, a többi dal a régió kisvárosainak sötét oldalával foglalkozik, legyen az egy, a szünet nélküli munkába beleőrült gyári munkás, aki egy nap véres cafattá veri kollégáit vagy éppen a falvakat szétszakító szekták és vallási megosztottság.
Szó sincs itt tehát semmiféle mitikus, epikus múltidézésről, folklórról, vikingekről meg trollokról: Norvégia eddig elhallgatott, Európa számára ismeretlen problémái kerülnek itt bemutatásra, de mindez mit sem érne, ha maga a zene nem lenne veszett jó.
Az új korongon ugyanis nyílegyenesen folytatódik elődje irányvonala, csak még dinamikusabb és egyben még dallamosabb módon. A nyitó Krøterveg Te Helvete első fele afféle okosan építkező '70-es évek közepi prog/hard rock, hogy aztán berobbanjon az együttesnek a Bruane brenn óta legkirályabb slágere. Hasonlóan jó még a Skoggangr pörgős, punk rockos tempójával, meg a hardcore-osabb Paranoia 297 is.
A sötétebb, kimértebb atmoszférájú darabok közé tartozik a Fedrekult, mely kifejezetten black metalos húrokat penget, illetve a Likvoke a klasszikus '80-as évekbeli heavy metalos riffelésével, no meg a korong legjobb gitárszólójával. Aki azonban ehelyett inkább instans őrületre és bulizásra vágyik, az azonnal ugorjon az adrenalinkúrára fogott AC/DC-jellegű Motsols című bulislágerre: óriási kórusok, megamelódiák, rock'n roll.
Magyarán egyetlen tétel sem található itt, melyet gyengébbnek vagy haloványabbnak érezhetnénk: a norvégok hihetetlen dallamérzékkel támadnak és ez az ige nem véletlen. Végre újra itt van az a tökös, kompromisszummentes düh és energia, mely az első két lemezt jellemezte. Nincs semmi kimódoltság, túlgondolás, mint a 2016-os korongjuk esetében, hanem a skandinávok szépen és kíméletlenül legyilkolják a hallójáratainkat ezalatt a bő ötven perc alatt.
Habár a kezdeti black metalt már szinte nyomokban sem lehet felfedezni a zenéjükben, az "Endling" hibátlan anyag lett: egyszerre agresszív és slágeres, témavilága ellenére abszolút dinamikus és pozitív energialöket. Nincs mese, le a kalappal!
10/10
