Voltak ennek jelei már tavaly is: valami megindult a hazai underground fronton, annak is a (post) black metal részlegében. Tavaly négy rendkívül erős ilyen jellegű album érkezett: a Thy Catafalque (lemezkritika itt), a Perihelion (lemezkritika itt), az Ygfan (lemezkritika itt) és Bakos Attila szólóanyaga (lemezkritika itt) mind-mind ugyanabból a fészekaljból indult útnak, személyi kötődésekkel, hasonló zenei elképzelésekkel átszőve, melyből aztán egészen eltérő, de rendkívül izgalmas korongok születtek. A sorozat pedig 2016-ban is folytatódik: a miskolci Svoid második nagylemeze a Sun & Moon Records gondozásában érkezik április 18-án "Storming Voices Of Inner Devotion" címmel.
A fenti bekezdésben említett albumok esetében - ha áttételesen is - de érezhető volt a magyar népzenei hatások beemelése, azonban a Svoid más utakon jár. Eleve angolul énekelnek, és zeneileg talán a középidőszakos Katatonia, atmoszféráját tekintve a Tribulation (lemezkritika itt) tengelyen lehetne elhelyezni őket: szerencsére közük sincs a mostanában főleg Amerikában divatos, Deafhaven jellegű post-black katyvaszhoz, amikor is a számokon belül történik a hagyományos északi fekete fém és a shoegaze/post-rock/metalcore melodráma váltogatása, mindenféle átmenet nélkül. A miskolciak egy rendkívül egységes, melankolikus hangulatú produkcióval álltak elő, mely sokszor inkább kapcsolódik az angolszász indie-rockhoz, de mégis - főleg az ének révén - megtalálhatóak benne a black metal gyökerek is.
Hatalmas utat tett meg a Svoid: tulajdonképpen egy miskolci zenész, a korábban a Formorket brigádból ismert Saterion vegytiszta black metal indíttatású szólóprojektjéből jutott el idáig az időközben teljes értékű zenekarrá fejlődött csapat. A 2011-es "Ars Kha" című ötszámos EP után a 2013-as "To Never Return" debütalbum már előrejelezte, hogy a Svoid kezdi maga mögött hagyni az északi pusztulatot - legalábbis zeneileg - és egészen más hatásokat és területeket olvaszt be a szerzeményeibe.
A "Storming Voices Of Inner Devotion" soralbum újabb mérföldkövet jelent a Svoid pályáján: egy végtelenül szellős, gitár-dob-basszus alapfelállású, szinte torzításmentesen, akkordbontogatósan megszólaló és csak nagyon ritkán bedurvuló számokból álló lemezt kapunk. Számos tétel annyira jó értelemben slágeres (lásd az Eternal, a Bloodline vagy éppen a Never To Redeem című szerzeményeket), hogy azonnal a fülünkbe ragadnak a dallamok, de a lefojtott, ebben a környezetben külön feszültséget teremtő extrém ének miatt végig megmarad a szinte kényelmetlen, robbanás előtti érzet, mely miatt természetesen a banda zenéje mindig is metal marad, bár ezzel az anyaggal komolyan megcélozhatnak más közönséget is.
Nagyon ritkán tér vissza a csapat a kezdetekhez: a nyitó Through The Horizon végén jön be egy hamisítatlan black téma, míg a Crown Of Doom atmoszférájában hozza azt a pengeéles, kemény hidegséget, mely körbelengi az egész albumot. Az Ygfan tavalyi korongja kapcsán, mely címében is jelezte saját zenei megközelítését ("Köd"), már leírtuk, hogy az útvesztés, a céltalan bolyongás filmzenéjét kaptuk meg. Nos, a Svoid ezt kihegyezettebb módon, három-négyperces, hagyományos szerkezetű dalokban mutatja meg, fantasztikus dallamokkal, míg az Ygfan muzsikája jóval elvontabb és talán nehezebben befogadhatóbb volt.
A kiüresedés, a célok, távlatok teljes magunk mögött hagyása érződik a nótákban, és az, ami az üresség után érkezik, nem sok jót sejtet. A kikerülhetetlen vég közelsége még csak árnyékként, elmosódott kontúrokban környékez meg minket, de végig érezzük a jelenlétét. Ehhez talán csak az ember köti a mítoszbeli gonoszságot, az enyészetet: a számunkra fájdalmas dolgokkal már csak így vagyunk. Nagyon érdekes koncepció, hogy ezt a témát, mely szinte kiált az epikus, tízperces, progresszív megközelítés iránt, hagyományos, dúdolható dallamokkal teli, szinte könnyű gitárdalokban dolgozta fel a Svoid.
A hangzás, melynek kialakítását a brigád maga végezte Somogyvári Dániel (1G Stúdió) segítségével, tökéletesen illeszkedik az anyaghoz. Csodálatosan puhán, analógosan szól a dob és a basszus is, de a gitárok vezetik előre a hallgatót a lemez befogadásában. Szép, telt, kerek a megszólalás: jó elmerülni benne és egy pillanatra sem akadályozza a tartalomban való elmélyülést. A fantasztikusan sikerült borító - a korábbiakkal megegyezően - Sallai Péter munkája. A kép pontosan illeszkedik a korong mögöttes mondanivalójához: egy lassan beszűkülő, árnyékokkal teli úton botorkálunk, távolabbról tekintve pedig megérthetjük, hogy kinek a kezében is van a sorsunk.
Én nagyon kíváncsi lennék arra, hogyan szólnának magyarul a Svoid dalai, talán a harmadik sorlemezen ez is kiderül: a nemzetközi fogadtatás sikerét nem hiszem, hogy az anyanyelv használata bármiben is akadályozhatná. Eddig az év magyar albuma a "Storming Voices Of Inner Devotion", ez kétségtelen, műfajtól és stílustól függetlenül. A következő recenzióban egy hasonló pályán futó, szintén magyar produkciót elemzünk majd, mely tulajdonképpen a testvére lehetne a miskolciaknak: az Arkhê projektről van szó természetesen.
9,5/10
