Ahogy a Morbid Angel beleállt a földbe 2011-ben az "Illud Divinum Insanus" albummal, azt tanítani kéne (mi is megírtuk ITT): egy komplett pályafutást dobtak a kukába a floridai stílusalapítók. A helyzet olyan súlyossá vált, hogy a teljes felállás otthagyta Trey Azagthoth zenekarvezetőt, David Vincent azóta átnyergelt az Amerikában mindig hálás terepnek számító country területére és hétvégente csizmában, cowboy-kalapban lép fel út menti bárokban szerény, ámde minden bizonnyal hálás közönség előtt (ha már bukás, akkor legyen emlékezetes). A csapatról azóta annyit hallottunk, hogy Steve Tucker ismét visszatért már több alkalommal otthagyott posztjára, de lemezről nem szólnak a hírek. Tucker azonban nem az a fajta zenész, aki otthon malmozik: van neki egy saját death metal brigádja is.
A Warfather immár második lemezével jelentkezett "The Grey Eminence" címmel szeptember 19-én a Greyhaze Records gondozásában. A bemutatkozásuk nem sikerült túlságosan fényesre: a 2014-es "Orchestrating The Apocalypse" produceri, hangmérnöki munkálatai rettenetesen rosszul sültek el, a korong vékonyan, erőtlenül és dinamika nélkül szólt (a basszus konkrétan hiányzott).
Tanulva a hibákból, a produceri feladatokat nem más, mint a korábbi Morbid Angel-társ Erik Rutan látta el, így most ezzel szerencsére nincs is gond (bár a basszusgitárt én még mindig halknak tartom, igaz, nem zavaró mértékben). Minden összeállt tehát, hogy valami emlékezetessel rukkoljon elő a Warfather legénysége. Nos, az elmondható, hogy bár nem akar a friss anyag olyan világrengető, forradalmi babérokra törni, mint a Morbid Angel a 2011-es (és könnyen lehet, hogy utolsó) albumával, ettől függetlenül minden nagyon is a helyén van.
Természetesen ahogy megszólalnak a gitárok, az elsőre kaotikusnak tűnő riffek, majd bedörren Tucker hangja (aki itt gitározik is), egyszerűen nem tudunk elvonatkoztatni a Morbid Angeltől. A lávaként gomolygó, fortyogó zajmassza, az eszement tempóban kalapáló dobmunka, illetve a jellegzetes szólók mind-mind ismerősnek tűnhetnek fel, ráadásul Tuckerék semmivel sem akarnak elszakadni vagy kitörni a kilencvenes években lefektetett alapoktól.
És valahol itt rejlik az, ami miatt a "The Grey Eminence" korong valahogy belesimul a régisulis, technikás death metal jó huszonöt évnyi termésébe. Ha meghallgatjuk rögtön utána a Hate Eternal tavalyi albumát (lemezkritika ITT), mely Erik Rutan egyik saját zenekaros csúcsteljesítménye, két alapvető különbségre azonnal rábökhetünk.
Egyrészt a szólómunka Tucker bandájában nem olyan erős: akadnak itt is szép számmal, de az a földöntúli, szinte okkult hangulat, mely Rutan sajátja, nem akar manifesztálódni. A For Glory Or Infamy című tételben majdnem sikerül, de csak majdnem.
Másrészt pedig a Hate Eternal - természetesen szintén ragaszkodva a klasszikus amerikai death metal hagyományokhoz - mer egészen lenyűgözően atmoszferikus megoldásokat, hangulat- és tempóbeli váltásokat is behozni, így a dalok sokkal jobban elkülönülnek egymástól és önálló karaktert kapnak, azaz már első-második hallgatásra megragadnak az ember fejében. A Warfather pedig darál, darál kegyetlenül, de ezek az egyenként egyébként szinte maximális mértékben agresszív tételek egy idő után egybefolynak és ember legyen a talpán, aki a lassan, vontatottan málházó és egy eléggé elszállt szólót tartalmazó Heedless Servant című nóta kivételével memorizálni vagy különválasztani tudná ezeket.
Na és, mi ezzel a gond? Rengeteg death metal rajongó vakarhatja így értetlenül a fejét, mert tényleg nem lehet belekötni a lemezbe: rendesen megdörren, jól szól, nincs hiba itt sehol. Csak éppen pont az hiányzik, ami miatt kiemelkedhetne a dömpingből. Úgy érzem, hogy pár hónap múlva már nem is fogok emlékezni a "The Grey Eminence" albumra és majd csak akkor fogok ismét belehallgatni, amikor decemberben az év végi toplista összeállítására kerül a sor.
Ha viszont úgy nézzük ezt a lemezt, mint egy (remélhetőleg) 2017-es Morbid Angel anyag előfutárát vagy előképét, akkor panaszra nem lehet okunk. Remélem, Tuckeren is múlik a dolog. Ő most itt letette a garast azon irány mellett, amit szeret és tud játszani: minőségi, korrekt produkció, de annál nem több.
8,5/10
