A Voltak együttes egyike Czakó Dániel dobos-gitáros-énekes-billentyűs-dalszerző gyakorlatilag megszámlálhatatlan zenei projektjének. Az elmúlt években a Rozsdagyár is írt különböző formációinak aktuális megjelenéseiről. Magazinunk profiljához természetesen leginkább a metalközeli dolgai passzolnak, ezek közül is kiemelkedik az utóbbi évek egyik legizgalmasabb csapatának, a miskolci Svoidnak utolsó soralbuma (lemezkritika ITT), de a nyersebb, akusztikus black metalt játszó, azóta már megszűnt Pagan Megalith hattyúdaláról is írtunk (lemezkritika ITT). 

A miskolci zenész metalprojektjei mellett (lásd még: Karst, Formorket) ugyanilyen szívesen játszik rock-, illetve poprock bandákban is. A Manökken Proletarz, a Czakó Dániel Trió, a Szekeres András és zenekara mind jó példái ennek, de a Voltak bemutatkozó albuma, mely a Spiritside Productions gondozásában tavaly látott napvilágot, alapvetően különbözik a fentiektől. Itt Czakó Dániel érezhetően a saját kedvenc zenéjét játssza, mely annyira nincs is nagyon távol a Svoid black metalból hosszú út után megérkező post-rockjától.

A Voltak a nyolcvanas évek klasszikus brit gitárrockjában utazik, angol nyelvű dalokkal, szellős, laza hangszerelésben, power trió felállásban. A zenéjükben a post-punk/indie rock az irányadó, talán a Joy Division - The Cure - The Smiths - korai Siouxsie And The Banshees vonallal lehetne leginkább behatárolni őket. Dallamos, kifejezetten fülbemászó, mégis melankolikus nótákból áll a háromnegyed órás korong, melyen az uralkodó hangulat számomra a múlt, az emlékek felidézése. Ez óhatatlanul előhoz egyfajta szomorkás, elégikus hangulatot, mely meglepő módon legszebben és legvegytisztább módon a Darkthrone Transilvanian Hunger című örökzöldjének indie-rock feldolgozásában jelenik meg.

Nos, aki ennél a tételnél felhúzza a szemöldökét, annak részben igaza van: ennek az átdolgozásnak kétségtelenül van valamiféle iskolai feladatmegoldás jellege. Mintha egy stílusgyakorlat felmondásának és sikeres teljesítésének lennénk a tanúi: a zenekar lenyűgöző magabiztossággal gondolja újra a legendás norvég black metal csapat egyik klasszikus tételét az attól fényévnyi vagy talán univerzumnyi távolságra levő stílusban. De önkéntelenül adódik a kérdés, hogy ennek pontosan mi értelme is van? 

A dalok nagyon szépen és kellemesen sorjáznak egymás után és tökéletes az atmoszféra kialakításának jellege és tempója is. Nagyon könnyen belesimulhatunk ebbe a kissé szomorkás, múltidéző hangulatba: gyakran támadt olyasmi érzésem, mintha egy régvolt kamaszkori nyár lassan elfakuló, tovatűnő emlékei villannának fel, néha gyors váltással, néha egymásba úszva, akárha egy régi kamerával készült elmosódó felvételeket néznék.

A tipikusan brit depresszióval átitatott szerzemények közül pozitív értelemben emelkedik ki a tempósabb és egyértelműen a The Cure hatásait magán viselő The Paintress, illetve a szinte táncra ingerlő, vidámabb dallamokat tartalmazó alternatív poptétel Sempiternal. Ezek azonnal megragadnak az ember fejében, csakúgy, mint az álmodozósabb Vanishing Slow és a Fever Riser.

Az egész lemez szépen, telten, arányosan szól, ami Birkás Gergely keverési és maszterelési munkáját dicséri. A borítófestmény Czakó Péter alkotása és a kép pontosan illeszkedik a zene visszafogottságához. A hangszeres teljesítmény, a rendkívül egységes dalszerzői megközelítésmód és színvonal külön kiemelendő: elsőlemezes csapathoz képest nagyon kiforrott a produkció.

A sok és jogos pozitívum mellett egy technikai és egy koncepcionális megjegyzésem lenne. Mivel Czakó Dániel eddigi projektjei közül azokkal találkoztam, melyek esetében ő vagy csak hangszeresként vagy pedig az adott stílushoz (black metal) illeszkedően nyers vokáljával működött közre, a Voltak lemezén hallottam először tiszta énekhangját. Mivel az együttes és a korong dalai is rendkívül dallamcentrikusak, a frontember énekhangját nem éreztem eléggé biztosnak és erősnek ahhoz (főleg a mélyebb fekvésekben), hogy maximálisan kihozza a melódiák szépségét.

A koncepcionális felvetésem pedig már a bevezetőben említett kérdéshez kapcsolódik. Lapunk hasábjain mindig is felléptünk a rockzenében mára teljesen eluralkodott nosztalgia vagy retro trendekkel szemben, legyenek azok akár a thrash, a tradicionális heavy metal vagy éppen a hetvenes évek proto-metal / okkult rock vonaláról érkezők. Meggyőződésünk szerint a XXI. században a XXI. század zenéjét kell játszani és a harminc-negyven évvel ezelőtti stílusok megidézése csak stílusgyakorlat lehet, afféle beskálázás a valódi, kortárs művészi teljesítmény létrehozása előtt.

E két megjegyzésem természetesen nem kérdőjelezi meg a "When All Just Were" korongon található kifejezetten magas színvonalú zeneiséget, de úgy érzem, hogy a Voltak formációnak a következő anyagain bátrabban kell elszakadnia a nyolcvanas évektől és a stílus nagy neveinek munkásságától és mernie kell fejest ugrania a mába, lehetőleg magyar dalszövegekkel. 

8/10