Ha a hetvenes évek a hard rock évtizede volt, akkor a nyolcvanas évek egyértelműen a heavy metal csúcsidőszakának számítanak: azon lehet vitázni, hogy maga a stílus mikor jött létre (a kánon szerint a Black Sabbath indította útjára 1970-ben kiadott debütalbumával), de a világszintű, fősodorbeli népszerűséget kétségtelenül ekkor érte el. Tízmilliós lemezeladások, hatvanezres nézőszámú állomásokkal teli arénaturnék, újságcímlapok, méregdrága videoklipek, pénz, siker, nők, csillogás. Mai szemmel visszatekintve valóságos aranykora volt ez a súlyos, gitáralapú rockzenének: összeállításunkba ikonikus bandákat válogattunk be, olyan dalokkal, melyek megmutatják, mi fán is terem a heavy metal. 

A nyolcvanas években, az Internet előtti archaikus korban koncertre kellett járni, ha látni akartad kedvenc zenekarodat, illetve meg is kellett vásárolnod a vinyl-, CD- vagy kazettakiadványt, ha hallgatni szeretted volna otthon vagy később már menet- és útközben is a lemezeiket. Mindez pedig pénzbe került, mely finanszírozta a zenekarok produkciót (nem mellesleg a teljes rockipart kiadóstul, rocksajtóstul egészen a kiegészítő szakmákig bezárólag). 

Ennek az érának a klipjeit és koncertfelvételeit nézni egészen varázslatos élményt nyújt. Talán így láthatták a spanyol konkvisztádorokat és pár száz fős seregüket az inka meg azték őslakosok: istenszerű lények, akik előtt birodalmak és népek hullanak térdre. Az elképesztő színpadi látványra és produkciós munkára pedig úgy csodálkozhatunk rá, mint a sötét középkor germán hordái az ókori görög-római antik világ romjaira.

Gyakran elfeledkezünk arról, hogy a rockzene nem pusztán alkotó-, hanem éppen annyira előadóművészet is. Nos, a nyolcvanas évek előadói szinte karmesterekként, végtelen magabiztossággal és karizmával irányították a több tízezres közönséget, akárha csak valamiféle emberi hangszeren játszanának. Ez nem mágia: a rengeteg, óriási tömegeket megmozgató világ körüli turnék során (no meg előtte, a klubbulik végeláthatatlan darálójában eltöltött jó pár év alatt) kellő idejük és lehetőségük volt eltanulni, valamint hozzászokni ehhez, ráadásul a huszadik-harmincadik koncertre egy ipari precizitással működő, óramű pontosságú gyilkológéppé vált maga a zenekar is. Természetesen igazságtalan minden összehasonlítás a mai metalbandákkal, akik maguk fizetik lemezkiadásukat és turnéjukat is és ha nullára ki tudják hozni az egész hobbizenélést (sosem tudják), akkor már sikeresnek érezhetik magukat. Nem ők a hibásak (illetve csak részben), a világ változott meg végérvényesen.

Cikkünkben most nem szerepeltetjük a vita nélkül legnagyobb népszerűségre szert tett glam és rádiós pop metal vonalat, helyettük eldugtunk itt egy-két kakukktojást, melyek azonban keménységükben és profizmusukban semmivel sem maradnak el a többiektől. Azt akartuk megmutatni, hogy milyen volt valaha a heavy metal: mitől lehetett egy életre beleszeretni, mennyi energiát adott és milyen kíméletlenül szedte szét a rajongók fejét, ha a bandák igazán beindultak.  

Motörhead

"Mi vagyunk a Motörhead és rock'n rollt játszunk." Lemmy így indította a banda minden egyes fellépését és ennél jobban nem is lehet megfogalmazni ezt az igazából sehová sem tartozó, de mégis mindenki által magáénak vallott stílust. Az 1975-ben alakult zenekar esztétikájában közel állt a punkhoz, átvette sebességét és agresszióját, így ágyazva meg a thrash és speed alstílusoknak, de a Motörhead zenéje lecsontozva bizony rock'n roll/blues alapú hard rock/heavy metal volt. Negyvenéves fennállásuk alatt, melynek Lemmy 2015-ben bekövetkezett halála vetett véget, kristálytisztán megmutatták, hogy mit is jelent igazából a feltartott középső ujj és a rock'n roll életformához való tökéletes elkötelezettség.

Accept

Az Udo Dirkschneider frontember nevével fémjelzett német csapat, az Accept tulajdonképpen a heavy metal esszenciája. Bár a klasszikus metal hallatán mindenki a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején berobbant NWOBHM (a brit heavy metal új hulláma) mozgalomhoz sorolható zenekarokat nevezi meg, az Accept riffcentrikusabb, fifikásabb és agresszívabb módon játszotta a stílust, mint a brit pályatársaik. A nyolcvanas évek közepén aztán megbomlott az összhang az énekes és a zenészek között, lezárult a banda klasszikus időszaka is, de a "Balls To The Wall", a "Metal Heart" vagy éppen "Restless And Wild" albumok a metal legnagyszerűbb teljesítményei közé tartoznak.

Ozzy Osbourne

A legendás Black Sabbath frontembere, Ozzy Osbourne a hetvenes évek legvégén indította be szólókarrierjét az anyazenekarából történt kirúgását követően. A nyolcvanas években gyakorlatilag klasszikus stúdióalbumok egész sorát adta ki, azonban első gitárosa és szerzőtársa, Randy Rhoads 1982-ben repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ez mind emberileg, mind szakmailag rendkívül megviselte a brit énekest, aki végül 1988-ban találta meg Zakk Wylde gitárost, aki évtizedekre mellette maradt és egy pár éves kitérőt nem számítva állandó társául szegődött. Első közös albumuk, a "No Rest For The Wicked" talán a legjobban sikerült lemezük, mely egyben tökéletesen hozza a nyolcvanas évek heavy metal életérzését is.

Twisted Sister

Bár sokan a glam metal vonulathoz sorolják az amerikai Twisted Sister zenekart, ez némileg igazságtalan a csapattal szemben. A szenzációs hangú, karizmatikus és kiváló előadó Dee Snider vezette brigád már a hetvenes évek eleje-közepe óta rótta a köröket a New York-i rockklubokban, majd első két albumán kompromisszummentes, zsigeri metalt játszott. A két-három évig tartó, mindent elsöprő siker az 1984-es "Stay Hungry" koronggal és a rajta szereplő I Wanna Rock és We're Not Gonna Take It megaslágerekkel robbant be. A szenzáció azonban hamar lecsengett, 1987-ben fel is oszlottak, hogy aztán csak a kilencvenes évek végén élessze őket újjá a nosztalgiafesztiválok sora.

Dio

Ronnie James Dio énekesi és frontemberi képességeiről mindent elmond, hogy a Rainbow és a Black Sabbath zenekarokban eltöltött nyolc év után alapította meg saját szólóbandáját és lett saját jogán a nyolcvanas évek amerikai heavy metaljának egyik legsikeresebb produkciója. Negyvenéves volt már, amikor 1982-ben berobbant a lemezlistákra és koncertszínpadokra, hogy aztán bő öt évig jobbnál jobb lemezekkel álljon elő. A zenei klíma megváltozása őt sem kímélte, a kilencvenes évektől kezdődően kétszer is újra összeállt a Black Sabbath tagságával, illetve időközben a takaréklángon égő Dio zenekar is újraéledt az ezredforduló környékén. A legendás énekes 2010-ben hunyt el hatvannyolc éves korában.

Metallica

A tradicionális heavy metal berobbanása mellett 1981-82 környékén már mozgolódott a hardcore punk sebességével átitatott thrash metal mozgalom is, melynek messze legsikeresebb csapatává a Metallica vált. Bár a teljes fősodorbeli áttörés csak 1991-ben következett be a "Metallica" albummal, a zenekar már a nyolcvanas évek második felében is milliós lemezeladásokat produkált. A kilencvenes évek közepére pedig egyértelműen elnyerték a legsikeresebb metalbanda címét is. Bár sokak véleménye szerint jobb lett volna, ha a zenekar a fekete album után inkább feloszlik, az utolsó korongjuk kifejezetten jól sikerült (lemezkritika ITT).

Mötley Crüe

A Twisted Sistershez hasonlóan sokan ugyan a cicanadrágos, hajlakktól csöpögő glam metal vonal képviselőjének tartják a Los Angeles-i Mötley Crüe zenekart, ettől függetlenül a Mick Mars gitáros vezette brigád olyan nyers, zsigeri, arcba mászó módon pimasz metalt nyomatott, mely miatt bőven kilógtak a rengeteg műmájer nyálbanda közül. Óriási, látványos show-elemekkel operáló koncertjeik, a rockbizniszben a legdurvábban megélt életstílus, a folyamatos botrányok hamar hírnevet és hitelességet szereztek az együttesnek a metalrajongók között. A nyolcvanas évek az övék voltak, a kilencvenes évek - mint oly sokak számára - a Mötley Crüe eljelentéktelenedéséről szóltak, majd a 2004-es újjáalakulást követően új zenét már alig, ellenben rengeteg turnét vállaltak, majd 2015-ben szögre akasztották a gitárt.

Megadeth

Dave Mustaine gitáros, miután 1983-ban kirúgták korábbi bandájából (Metallica) túlzott alkohol- és drogfogyasztása miatt, Dave Ellefson basszusgitárossal megalapította a thrash metal egyik legfontosabb és legmaradandóbb zenekarát. A Megadeth pályáját a nyolcvanas években a nagynevű versenytársával való folytonos rivalizálás, Mustaine dühe és jórészt személyes bizonyítási vágya vezette. Bár sosem lettek olyan népszerűek, mint a Metallica, a mai napig remek albumokkal rukkolnak elő, a 2016-os "Dystopia" például egészen kiváló lett (lemezkritika ITT). Mustaine a kétezres évek elején kézsérülése miatt átmenetileg szögre akasztotta a gitárját és zenekarát is, de a 2004-es kvázi-visszatérő korongjuk óta töretlenül mennek előre.

AC/DC

A legendás frontember, Bon Scott 1980-as halálát követően a szó szerint mindent túlélő brit-ausztrál banda leigazolta frontemberének az angol Brian Johnsont és elkészítették minden idők legnagyobb példányszámban eladott nagylemezét, a "Back In Black" korongot. Az 1981-es "For Those About To Rock" még szintén hatalmas sikert hozott, azonban a nyolcvanas évek nem sikerült úgy, ahogy szerették volna. A Motörheadhez hasonlóan az AC/DC is alapvetően egy blues-rock/rock'n roll banda, azonban ők is alaposan ráléptek a metalpedálra, engedve a korszellemnek. Egészen 1990-ig kellett azonban várniuk, hogy a "The Razors Edge" ismét ultrasikeressé tegye őket. Többszörös sorscsapások és tragédiák tépázták meg a zenekart, de eddigi utolsó korongjuk biztosan hozta a megszokott színvonalat (lemezkritika ITT).

S.O.D.

A nyolcvanas években a hagyományos heavy metal és a hardcore punk keresztezéséből alakultak ki az extrém metal különböző irányzatai, de abban a fortyogó zenei katlanban ezek még nem különültek el egyértelműen egymástól. A thrash metal egyik alapbandája, az Anthrax, egészen pontosan annak két akkori és egy volt tagja, no meg a közönségbarát viselkedés élő mintapéldánya, a hardcore színtérről érkező Billy Milano frontember azonban ennél is tovább ment és 1985-ben poénból megalakították a halál rohamosztagosai (S.O.D.) nevű thrash/hardcore hibridet, amivel szépen létre is hozták a crossover thrash stílust. A három nap alatt felvett "Speak English Or Die" album hatalmasat ütött mind a metal-, mind pedig a punkszíntéren és bár azóta számtalan csapat próbálta lemásolni, ez sosem sikerült még senkinek. A zenekar ars poeticája pedig tökéletesen foglalja össze a hardcore punk attitűdöt: "Nem vagyunk rasszisták. Mindenkit utálunk."

Queensryche

Az amerikai progresszív metal zászlóshajója, a Queensryche 1988-ban megírta stílusoktól függetlenül minden idők egyik legjobb koceptalbumát az "Operation: Mindcrime" képében, majd 1990-ben az "Empire" koronggal világsztárokká váltak. A grunge beköszöntével azonban ők is beleálltak a földbe, előbb Chris DeGarmo gitáros-dalszerző vált ki, aztán az eljelentéktelenedés gödrének legalján, 2012-ben a zenekar megszabadult az egész metalszíntér egyik legragyogóbb énekesétől, Geoff Tate-től is. Azóta mindkét tábor sorra adja ki a sajnos egyre érdektelenebbé váló lemezeit, a legutolsóról szóló lemezkritikánk ITT olvasható.

Gun N' Roses

A Los Angeles-i Guns N' Roses volt az utolsó, klasszikus értelemben vett kemény rock zenekar, mely iszonyatos erővel berobbant, világsikert ért el, hagyományos sztárcsapattá vált, mielőtt a grunge végérvényesen a sírba küldte volna a heavy metalt. Az alapító ötösfogattal felálló zenekar a nyolcvanas évek második felében legyőzhetetlennek tűnt: olyan elemi erővel játszottak koncertjeiken, mely mindent elsöpört az útjukból. Szex, drog és rock'n roll, no meg Axl Rose mindenen és mindenkin túlnövő egója: mindezek együttesen csinálták ki végül a bandát, hogy aztán 2016-ban Axl, Slash és Duff kvázi-újjáalakuló turnéja tarolja le megint a földgolyót. Friss lemezről egyelőre nincs szó, talán jobb is így.

Iron Maiden

A Steve Harris basszusgitáros által 1975-ben megalapított brit Iron Maiden mára intézményesült zárszlóvivője a heavy metal mozgalomnak. 1980 és 1988 között az egész rocktörténelemben szinte páratlan teljesítményt nyújtottak lemezfronton: klasszikus korongok egész sorát rakták le és bár több tagcsere is történt a zenekarban, illetve a kilencvenes éveket ők is megszenvedték, 1999-ben Adrian Smith gitáros és Bruce Dickinson énekes visszatérésével kezdetét vette újabb sikerszériájuk. Bár az azóta készült albumaik jóval progresszívabb és nehezebben emészthető zenét tartalmaznak, koncertjeik és turnéik hatalmas tömegeket vonzanak. Eddigi legutolsó, 2016-os lemezükről ITT írtunk kritikát.

Slayer

A Tom Araya-Kerry King-Jeff Hanneman-Dave Lombardo felállású Slayer a nyolcvanas évek első felében, de legegyértelműbben a "Reign In Blood" című albumszörnyetegével örökre letette névjegyét a heavy metal színtéren. Ez a harmadik sorlemezük valami megmagyarázhatatlan, az életben egyszer megírható csoda, melynek brutalitását, kíméletlenségét azóta sem sikerült reprodukálni. A hardcore punk, a thrash metal és valami pokolbéli zajmassza elegyeként ez a korong tulajdonképpen egy személyben felelős a pár évvel későbbi death metal megszületéséért is. Minden extrém metal ősatyái idén januárban bejelentették búcsúturnéjukat: jól van ez így, mert Hanneman 2013-as halálával, majd a dobos Lombardo távozásával ez már nem volt az igazi. Utolsó korongjuk lemezkritikája ITT olvasható.

Judas Priest

A hetvenes évek közepétől kezdve a brit Judas Priest a szinte progresszív metalhoz sorolható albumait és zenéjét folyamatosan súlyosbította és egyben kerekítette le, hogy aztán 1980-ban letarolja a listákat a "British Steel" című lemezével. A nyolcvanas években sorra érkeztek a remekebbnél remekebb korongok: a klasszikus pályaív végül a szenzációs 1990-es "Painkiller" albumot követően tört meg: Rob Halford, minden idők egyik legjobb frontembere kilépett a bandából, hogy aztán bő egy évtizednyi kacskaringó után 2003-ban visszatérjen. A brigád azóta elvesztette a színtér egyik legikonikusabb gitárduóját alkotó mindkét bárdistáját, de idén is egy bitangerős albummal jelentkeztek (lemezkritika ITT). Az együttes 1986-os turnéján nyújtott színpadi teljesítménye pedig egész egyszerűen lenyűgöző: ha egy szám jellemezhetné a heavy metalt, akkor mi a Freewheel Burning című klasszikust választanánk. 

+1 The Cult

A brit post-punk/ gót rock csapat, az 1983-ban megalakult The Cult példája mutatja, hogy a nyolcvanas években milyen népszerű és kultúraformáló erő volt a heavy metal. Miután második albumukkal, az 1985-ös "Love" koronggal betörtek a slágerlistákra, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros teljes stílusváltást hajtott végre és az 1987-es "Electric" már egy bona fide heavy metal bandát mutatott, lecsupaszított, betonszilárdságú dalokkal. A csapat nemzetközi sikert ért el, de a kilencvenes évek számukra sem úgy sültek el, ahogy tervezték. Későbbi korszakuk egyik kiemelkedő anyaga a 2001-es "Beyond Good And Evil", mely még egyértelműbb módon jellemezhető a stílussal.