Rozsdagyár

ROTTING CHRIST - The Heretics (2019)

2019. február 23. - Kovenant

753514_1.jpg

Az 1987-ben a Tolis-testvérpár által megalapított görög black metal csapat, a Rotting Christ a 2007-es "Theogonia" albumával talált rá arra az összetevőre, mellyel sikerült kiemelkednie a számtalan, mindenféle nációjú és rendű-rangú pályatársa közül. Megvetették a lábukat az európai színtéren, stabil fellépők ők már a kontinens fesztiváljain, az underground abszolút felsőligás játékosai, de azért jó pár lépéssel a fősodorbeli, igazán nagy turnékat bonyolító bandák mögött. 

Zenéjük jellegét (no meg nem éppen közönségbarát nevüket) ismerve ez mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény. A megtalált sikerrecept pedig az epikus monumentalitás, a bombasztikus hatásvadászat, a gyakran klisés, filmszerű betétek és elemek kozmikus módon túljátszott elegye. Ezeknek az eszközöknek az orrvérzésig történő alkalmazásával párhuzamosan természetesen szépen szorult vissza a klasszikus értelemben vett dalszerzői képesség és színvonal, mára pedig eljutottunk odáig, hogy hagyományos dalokkal már csak hébe-hóba találkozhatunk a görögöknél: leginkább olyan az egész, mintha valami számítógépes játék átkötőzenéjét hallgatnánk, melynek egyetlen szerepe az éppen aktuális jelenet hangulatának aláfestése vagy kihangsúlyozása.

Ahogy olvasom, a 2016-os "Rituals" album nagy sikert hozott a csapatnak: nem tudom, számomra diszkográfiájuk abszolút mélypontját jelentette az a korong (lemezkritika ITT). Már második hallgatásra is olyan mértékben fárasztó és unalmas volt az elsőre kétségtelenül meghökkentő anyag, hogy nem is került többé a lejátszómba. Mintha valami hanghatás- vagy effektgyűjteményt hallgattam volna dalok helyett: sajnos pontosan ez volt a helyzet. Ráolvasások, kántálások, nyögések, sikítozások, sejtelmes suttogások legalább tízféle nyelven előadva, csak éppen a jól megírt témák (azaz a zene maga) hiányzott ezek mögül.

Nos, a "The Heretics" megírásakor a Tolis-testvérek is érezhették, hogy előző albumukkal eljutottak a falig és valami mással kell előállniuk: ennek megfelelően a Season Of Mist kiadó gondozásában február 15-én megjelent új anyagukon hátrahagyták a törzsi ritmusokat, a kántálást, az ungabungát és szépen megírtak tíz lassan őrlő, dallamos, epikus szerzeményt, a heroikus Bathory-Sabaton-Powerwolf vonalon mozogva. Tették mindezt természetesen a saját sötét stílusukban (a felsorolt három banda közül egyedül talán a "Hammerheart"/"Twilight" korszakos Bathory zenei világa köszönhet vissza áttételesen).

A "The Rituals" nem minden eszközét hajították azonban a sufniba: a színpadias monológok, az egyházi kórusok szinte minden egyes tételben visszaköszönnek, így tulajdonképpen Sakis Tolis énekes szerepe eléggé háttérbe is szorul. Szerencsére az előző korongjukon szereplő, iszonyatosan idegesítő egyéb hanghatásoknak végleg búcsút inthetünk. 

Ahogy a "The Rituals" központi tematikája a különböző kultúrák és korok misztériumjátékainak, rituáléinak, kultuszainak bemutatása volt, a "The Heretics" az intézményesült vallásról és leágazásairól, a különböző eretnek szekták és mozgalmak által okozott vallásháborúkról és ebbe a keretbe helyezve a jó és gonosz közötti, történelmi korokon átívelő harcról szól. Konceptalbumról van tehát szó, melynek mondanivalója pontosan az, amit a Rotting Christ gyakorlatilag megalakulása óta hangoztat és propagál: minden vallás rossz és az intézményesült istenhit csak gonoszságot szülhet. Ennek a rendkívül egydimenziós, intellektuálisan igencsak szerény és a legjobb marxista-leninista esti proletárképzők szellemi igényességével fellépő megállapításnak a cáfolatát másra hagynánk, foglalkozzunk inkább a zenével.

Az összes szerzemény tulajdonképpen középtempósan döngöl végig a lemezen: általában két-három hangból álló, maximálisan leegyszerűsített riffek monoton ismétlődésével éri el a kívánt epikus hatást, erre érkezik az egyházi kórus, melybe néha beleüvölt a frontember, esetleg a refrénre csatlakozik a férfikarhoz.  

Az album szerencsére a legjobb és legkirályabb nótákat az elejére tartogatja: az In The Name Of God, a Vetry Zlye, a Heaven And Hell And Fire, valamint a Hallowed Be Thy Name mind dallamos, sodró atmoszférájú, kiváló nóták, a szó valódi értelmében. A "The Rituals" borzalmai után kifejezetten jó hallgatni ezeket a számokat és szinte éreztem, hogy visszatér a görögök dalszerzői képességeibe vetett, már-már elvesző hitem.

Aztán az erős kezdés után szépen jön a feketeleves: a Dies Irae már-már paródiaszerű módon feszíti túl a húrt és fullad unalomba, de az abszolút mélypontot az I Believe epilepsziás rohamot simán okozható, rendkívül idegesítő pulzálása és ismétlődése jelenti. A korong második fele még egy jó tételt tartogat a hallgató számára a Fire God And Fear képében, de a maradék öt szám mellett simán álomba szenderedhetünk: nulla izgalmat, viszont annál több repetitív témát és megoldást rejtenek ezek a nóták.

Sokadik hallgatás után elismerem, hogy a görögök mertek más irányt szabni a tizenharmadik lemezük elkészítésekor: ismét a dalcentrikusság felé mozdultak el, de mintha csak félig-meddig akarták volna elengedni azokat az eszközöket, melyek olyan jól beváltak az elmúlt bő egy évtizedben. Az egyházi kórusok, a monológok, a giccses-bombasztikus megoldások használata még mindig indokolatlanul gyakori és sok: az album fele ebből áll és már igen rövid időn belül fárasztóvá és unalmassá válik. Az említett öt szám viszont tényleg jó és ha sikerült volna változatosabb, izgalmasabb, merészebb dalokat is írni ezek mellé, akkor most egy nagyon korrekt produkcióval állnánk szemben. 

7,5/10

rottingchrist-estersegarra-11.jpg

Fotó: Ester Segarra

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr714645089

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása