Majd' három éve jelent meg az amerikai progresszív metalcore csapat, a Periphery utolsó albuma (a lemezkritika ITT olvasható), melyről nem volt különösebben jó véleményünk. Az együttes elindult egy úton (vagy éppen megérkezett oda, ez már ízlés kérdése), mely nem vezet sehová: a popzenei megoldások és klisék beemelése a metalba totális melléfogás, legyen bármekkora kereskedelmi sikere is a dolognak, mindezt pedig a szokásos "fejlődünk, legyél nyitott" szöveggel elővezetni minimum vicces. Nos, a banda szerencsére meglépte azt, amit keveseknek sikerül: ha nem is fordult vissza, de irányt váltott és ez kifejezetten jól sült el.
Ez az irányváltás az előző lemezükhöz képest több szempontból is kézzelfogható: egyrészt sokkal kevesebb lett az elektronika, ami számomra egy metalbanda esetében mindenképpen pozitívum. Másrészt a pophatások és dallamok jóval visszafogottabban jelennek meg az anyagban, ellenben a washingtoni zenekar teljes mértékben szabadjára engedte a progresszív őrületet, mely mindig is megbújt a dalaikban. A popzene hanyagolásával támadt űrt pedig egyértelműen a metalosabb, brutálisabb zúzás tölti ki.
A Century Media gondozásában április 5-én érkező hatodik soralbum egyébként az első olyan, melynek elkészítésében a 2017-ben kilépett Adam Getgood basszusgitáros már nem vett részt dalszerzőként, bár stúdiózenészként ő játszotta fel a basszussávokat és az anyag keverését is ő végezte. A Periphery azonban mindig is Misha Mansoor gitáros szerelemgyereke volt (tulajdonképpen ő felel egy személyben a hangzásért, de tágabb kitekintéssel a modern djent kialakulásáért is), így az amerikaiak mostani lemezükön csak a hangsúlyokat tolták el alaposan, az alapvető megszólalás nem változott.
Már a nyitással sem sokat vacakol a csapat: a Reptile képében egy tizenhét (!) perces prog-metal tour de force vág minket képen. Ez a tétel zanzásítva mutatja be mindazt, amit ma a Periphery jelent: irgalmatlan, djentes, poliritmikus riffhegyek, Spencer Sotelo rendkívül változatos vokálja (metalcore, néha deathcore üvöltés és hörgés, mellé pedig az az számomra még mindig tolerálhatatlanul nyálas kortárs egyenpop-ének, melytől konkrétan a falra mászok), elképesztő hangszeres virtuozitás és a metal korszellemének tökéletes ismerete.
A fentiek nem jelentik azonban azt, hogy az együttes zenéje végleg maga mögött hagyta volna a befogadható, akár együtténekelhető, slágeres dallamokat: itt vannak azok is, csak mérsékeltebb jelleggel és sokkal jobban elrejtve az összetett, szinte félpercenként változó zenei közegbe.
Ha sikerül túltennünk magunkat a nyitó dalmonstrumon, akkor egy iszonyatosan pusztító metalcore-őrlésbe futhatunk bele, mely a középrészen egyfajta Tool-ritmizálással talál átmeneti nyugvópontot. Érdemes megfigyelni, hogy mennyi ötletes hangszerelési és dalszerzési trükk és megoldás sorakozik a Blood Eagle nótában, mely ennek ellenére még talán a korong egyik legdirektebb tétele.
Hasonlóan irgalmatlan zúzás a CHVRCH BVRNER, majd a nyugisabb, atmoszferikus részekkel (is) operáló Garden In The Bones. Már itt feltűnhet, hogy amit a zenekar a nyitótételben összerakott, azt a lemez további részében dalonként szétszálazva, elkülönítve jeleníti meg. Okosan egyensúlyoz a Periphery: pontosan annyi poposabb hangszínt és dallamot csempész a refrénekbe, hogy ne idegenítse el magától az elmúlt három-négy évben csatlakozott rajongókat, de egyúttal megtartsa a régebbi metalarcokat is. Erre tényleg remek példa a Garden In the Bones.
Mindösszesen két olyan dalt találtam a lemezen, melyek számomra egyenesági folytatásai voltak a kevéssé szimpatikus 2016-os anyaguknak: az It's Only Smiles nótáról ordít, hogy rádiós slágernek készült és olyan mértékben lóg ki a korongról, mintha nem is ugyanazon tagság állna a produkció mögött. A Crush című számban pedig tort ül a pop-elektronika: mintha csak afféle bosszú lenne ez a dal az egész korong szigorúbb hangvétele miatt.
Ha a "Select Difficulty" albumuk kapcsán azt írtuk, hogy a néha-néha bekúszó súlyosabb vagy progosabb részek már furcsán hatnak a rengeteg poptétel mellett, most fordított a helyzet: a fentebb említett két harmatosabb, klisés szerzemény hat úgy, mintha véletlen hiba okán kerültek volna rá az új anyagra. Olyan szinten nincsenek összhangban a "Hail Stan" atmoszférájával és zenei világával, hogy szinte mosolyognivaló a dolog.
Nem azt mondom, hogy az öncélú súlyosság vagy brutális, tördelt riffelés önmagában érték, hanem azt, hogy a klisés popzene felé történő konvergálás jelenti a totális hibát. Mintha most az amerikai csapat is észrevette volna ezt vagy tanult volna pályatársaik hibájából (lásd azt a bizonyos brit ex-deathcore zenekart) és tett egy nem is olyan óvatos korrekciót vagy irányváltást, amit csak üdvözölni tudok. Aki pedig így tud énekelni vagy gitározni, mint Sotelo vagy Mansoor, annak bizony semmilyen, mástól átvett és már ezerszer hallott zenei mankóra nincs szüksége.
Jó hosszú korong lett a "Hail Stan": bő egy óra játékidőt rejt a kilenc nóta és a tartalom befogadására rendkívül kevés akár egy hét is. Ez pontosan az a produkció, melyet számtalanszor kell végigpörgetni, lehetőleg fejhallgatóval lefülelve vagy jó minőségű hifin megdörrentve, mert annyi mindent rejt, hogy bizony megfelelő mennyiségű és minőségű időt kell rászánni. Modern, virtuóz és rettentően komplex prog-metal, némi popszenzibilitással: ennél jobban nem tudnám összefoglalni a 2019-es Periphery lényegét.
8,5/10
