A Misha Mansoor amerikai gitáros-dalszerző vezette Periphery a hetedik soralbumához érkezett: március 10-én a banda saját kiadója, a 3DOT Recordings jelentette meg az igen vicces című "Periphery V: Djent Is Not A Genre" anyagukat. Mansoort tartják a djent alstílus egyik alapítójának (természetesen a svéd Meshuggah mellett) és habár a zenész mindig is tiltakozott a megnevezés ellen, mégis önálló szcénává vált ez a dolog, véleményétől függetlenül.
A Periphery mindig is a modern metal egyik zászlóshajója volt és zenéjükben számtalan összetevő keveredett. Metalcore, poliritmikus, tördelt ütemekkel elővezetett, lehangolt djentes riffek, a progresszív metal komplex dolgai, popos érzékenység és dallamok, fúziós dzsessz, post-hardcore vokálok, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, egy azonban kétségtelen: az együttes tagjai elképesztő színvonalon játszanak hangszereiken és csupán az instrumentális teljesítményért érdemes meghallgatni két-háromévente érkező lemezeiket.
A 2016-os "Select Difficulty" számomra túlságosan poposra (valljuk be, nyálasra) sikeredett (kritika ITT), a 2019-es "Hail Stan" visszakanyarodott a korai időszak súlyosabb dolgaihoz és a végeredmény is sokkal egységesebb, kiegyensúlyozottabb lett (kritika ITT). Négy év, azaz a leghosszabb idő telt most el két korong között (ennek jó része a pandémiának tudható be), de nem pusztán ez magyarázza a késlekedést.
A dalszerzés folyamata már 2020 őszén megindult, azonban a csapat olyan magas elvárásokat támasztott a nótákkal szemben, hogy végül közel két és fél évbe telt, mire sikerült zöld ágra vergődniük. Mansoor elmondása szerint kifejezetten el akarták kerülni önmaguk ismételgetését, azaz tudatosan figyeltek arra, hogy zeneileg is új hatásokkal és kifejezésmóddal dolgozzanak. Azonban történt itt valami a legutóbbi, 2019-es albumuk megjelenése óta: a Periphery mindig is a kortárs, modern metal zászlóvivője volt, akik a stíluskeveréssel hamar a szakma, de méginkább a (főleg amerikai) közönség kedvencévé váltak.
Csakhogy az elmúlt pár évben két olyan banda is betört a nemzetközi színtérre, mely alaposan feladta a leckét az amerikaiaknak, nevezetesen az ukrán Jinjer és a kanadai Spiritbox. Hirtelen megfordult a felállás: most a Periphery tűnik a szcéna nagy öregjének és nekik kell bizonyítaniuk, ha tetszik, a Jinjer és a Spiritbox után kapaszkodniuk (a két együttes legutóbbi lemezeinek kritikája ITT és ITT olvasható).
Van itt azonban egy kisebb bökkenő: a Jinjer és a Spiritbox élén két elképesztő hangi adottsággal rendelkező énekesnő (Tatjána Smajluk és Courtney LaPlante) áll, akik tulajdonképpen önállóan is elvinnék a hátukon a zenekaraikat, ám ott is rendkívül tehetséges hangszeres-dalszerzők dolgoznak. Ráadásul mindkét banda úgy emeli be a popos dallamokat és megoldásokat, hogy azok tényleg érdekesek és nem a csapból is folyó, unalomig ismert (és ismét főleg amerikai) kortárs pop dolgait, fordulatait hozzák.
Nos, a Periphery hátránya itt érhető tetten: egyrész Spencer Sotelo énekesnek egész egyszerűen nincsen olyan vokális teljesítménye, hogy pariban legyen a fentebb említett hölgyekkel (sokan őmiatta nem tudnak megbarátkozni a zenekarral), másrészt az együttes sajnos a legfantáziátlanabb, legcsöpögősebb popmegoldásokkal és dallammenetekkel dolgozik, melyeknek az újdonságfaktora körülbelül a nullához konvergál.
Mansoorék ráadásul egyre inkább mozdulnak el a tíz percen felüli szerzemények irányába, melyeken belül olyan őrületes stíluskavarodás valósul meg, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A nyitó Wildfire tökéletesen megmutatja ezt: deathcore zúzás, popos refrén, a középrészen pedig egy zongorás-szaxofonos dzsesszbetét érkezik. Az ezt követő Atropos is a djent riffelésre és a popos dallamokra van kihegyezve, a végén pedig egy filmzeneszerű szimfonikus zárás érkezik.
Az Everything Is Fine! című brutál nótában érződik legegyértelműbben a Spiritbox hangulata, ez egyben a legsúlyosabb darabja a korongnak. Az ezt követő Silhouette vegytiszta elektronikus popdal, mely olyan mértékben lóg ki az egész anyag esztétikájából, hogy nem is értem, mit keres rajta. A Dracul Gas megint egy tizenkét és fél perces (!) őrület, benne szintipop-lezárás, deathcore vokál és djentes riffelés.
Az album végére (bevallom) elfáradtam. A Periphery a progresszivitást a legeltérőbb hatások és stílusok húszmásodpercenkénti vegyítésében vélte megtalálni, de a legtöbb esetben csak zenei katyvasz lett a dologból. Mintha puzzle-szerűen, mesterségesen rakosgatták volna össze a dalkirakóst: valahogy nincs természetes íve, organikus menete a daloknak, mert mire beleélnénk magunkat egy témába, egy teljesen más hangulat érkezik, általában az egyes szerzeményeken belül öt-hat.
A bosszantó az, hogy rengeteg fantasztikus ötlet sorakozik itt szenzációs zeneiséggel feljátszva, csak éppen nem áll össze az egész. A 2019-es anyaguknál azt éreztem, hogy sikerült visszatalálnia az amerikaiaknak a helyes csapásirányra, de most megint bajban vagyok. Nem értem a nettó popos dolgok mára már rettenetes fárasztóvá vált erőltetését: láthatóan a közönség is össze van zavarodva, mert az amerikai Billboard 200-as listára éppenhogy bekerült a lemez a maga 198. helyezésével, miközben a korábbi korongjaik rendre a TOP30-ban landoltak. Túlságosan sok és egyfajta kutyulék ez egyszerre: a kevesebb néha több, tartja az unalomig ismert mondás, de most valóban ez az igazság. Nagyon sokat kellene lemetszeni a feleslegből: a "Djent Is Not A Genre" tipikusan az az album lett, melyről rettenetesen hiányzik a vérprofi külsős producer.
7,5/10
