A metal underground egyik legfelkapottabb és leginkább belakott, no meg túlzsúfolt színtere jelenleg a stoner/sludge doom (nevezzük akárhogyan is): gyakorlatilag tízezerszámra tenyésznek szerte a világban a széttorzított porszívóhangon búgó-recsegő gitárriffekkel operáló garázsbandák, melyeknek már az ultralassú tempója hallatán beáll a jólelkű zenehallgató, mint vidéki anyaföldbe a kerti ásó.

Nos, a francia Witchfinder (ez az együttesnév kissé túl egyértelmű utalás egyrészt a klasszikus horrorfilm, másrészt az ennek tiszteletére elnevezett brit Witchfinder General doombrigád felé, de sebaj) a Black Bow Records gondozásában április 1-én adta ki "Hazy Rites" címmel második sorlemezét és a produkciójuk szépen bele is illik a fenti sormintába.

A 2016-ban alakult triónak két évvel ezelőtt jelent meg szerzői kiadásban azonos című debütalbuma, mely számomra egy tipikusnak is mondható, bekómázott stoner doom bemutatkozásként csapódott le: négy szám bő negyven percben, mely a bevezetőben leírt jellemzőkkel írható körül. Bevallom, annyi hasonszőrű brigád tolja ezt a fajta muzsikát, hogy most - a jelen recenzió okán - végighallgatva sem hagyott bennem mély nyomokat. A "Hazy Rites" már egy kicsit más tészta: bár az első két nóta hézagmentesen folytatja a 2017-es anyag irányvonalát - és éppen ezért nem is találtam túlságosan izgalmasnak - a folytatás már sokkal jobban megmozgatott.  

Néhány pályatárs nevével szépen körbe tudjuk lőni azt a zenei világot, melyben a Witchfinder dolgozik: Electric Wizard (természetesen), Windhand, Monolord (a csapatok vonatkozó lemezkritikái ITT, ITT és ITT olvashatók). Tényleg rengeteg kutyaütő zenekaron kell keresztülverekednünk magunkat, ha valami kiugrót szeretnénk találni az ocsúban: számomra ebben a stílusban azok az együttesek válnak érdekessé, melyek merik és képesek is meghaladni az alstílus korlátait és más területekre is elmerészkednek.

A nyitó Ouija és a Satan's Haze című szerzemények ezen a fronton sajnos nem szolgálnak semmi váratlannal: kis túlzással bármely másik kortárs banda korongjára rákerülhettek volna ezek a darabok. Korrektül hozzák a szokásos, a stoner doomban mára már megszokottá és agyonjátszottá vált stílusjegyeket: bólogatunk, bólogatunk, de tulajdonképpen ennyi és semmi több.

A Covendoom című dal azonban már kellően beindul: szép, elszállt pszichedelikus hangulatú az énektéma, melyet egy brutálisan széttorzított, ólomsúlyú riff alapoz véges-végig a majd' tízperces játékhosszon keresztül. Mégsem válik unalmassá semmi: egyszerűen van húzása a nótának, ráadásul a második felére rendesen be is durvul az egész, igazi sludge-őrületig fokozódik a brutalizálás.

A Sexual Intercourse (mindig is híve voltam az egyenességnek és utálom a jópofizást, de azért ennél a számcímnél jobban is megerőltethették volna magukat francia barátaink) némileg gyorsabb, tempósabb tétel (már persze a stoner doom keretei között) és ismét a többszólamú, visszhangosított, szinte éteri énektéma viszi a hátán a produkciót. Hasonlóan az előző darabhoz, itt is bedurvulnak a dolgok (nomen est omen), konkrétan hardcore-jellegű vokalizálás érkezik meg a végére.

Számomra a legkirályabb nóta azonban egyértelműen a Wild Trippin': itt olyan kristálytisztán jön be a képbe a hetvenes évek progresszív pszichedeliája, hogy azt tényleg élvezet hallgatni. Igazi elszállós, nevéhez méltón utaztatós szerzemény ez, kicsit amolyan Windhand jelleggel.

A Sorry ismét amolyan post-hardcore súlyosságú vokállal támad ránk, ha lehet, egy még belassultabb riffel, melyben most a gitár viszi a melódiát. A fentiekből is már kiderülhetett, hogy a héttételes, közel egyórás korongon maratoni hosszúságú, nyolc-kilenc-tízperces szerzemények kaptak helyet és általánosan elmondható, hogy hasonlóan még a pályája elején járó bandához, a Witchfinder is túljátssza a dalokat: belefeledkeznek egy-egy riffbe, kompozíciós cél nélkül ismétlik azt a végtelenségig.

A záró Dans L'Instant ismét egy jobban eltalált, érdekesebb témával operáló darab (a végén bekúszó Hammond-orgona pedig remekül feldobja az egészet), csak ez is nyúlik, mint a rétestészta. Tudom és értem, hogy ez műfajbeli sajátosság: bebambultan hallgatni ezeket a soha abba nem hagyott témázgatásokat, ez adja a savát-borsát a dolognak, de tiszta fejjel végigülni ezt a korongot egy kicsit fárasztó. Meggyőződésem, hogy ha a Witchfinder lenyesett volna minden egyes dalából legalább három percet, akkor egy sokkal kompaktabb és izgalmasabb anyagot kaptunk volna.

Kétségtelen, hogy a franciáknak kifejezett érzéke van ehhez a fajta muzsikához, a stílus rajongói pedig minden bizonnyal élvezni fogják a "Hazy Rites" nótáit. Ahhoz azonban, hogy a csapat szélesebb körben is ismertté váljon, ennél sokkal egyedibb és érdekesebb produkcióra van szükségük. 

7/10