Vannak ilyen állandóan visszatérő és (úgy látszik) a metalbandák számára megunhatatlan toposzok: a lovecraftiánus zenekarokról külön cikket írtunk ITT, de hasonlóan él és virul a különböző skandináv/ógermán/viking mondákat megéneklő együttesek színtere is. Őszintén szólva én ezt egyszerűen szövegírói lustaságnak tartom: kényelmesen beleülni egy mások által már kitalált és kidolgozott világba, majd ugyanazt a témát újra és újra megírni számomra egy idő után unalmassá és önismétlővé válik.

A viking/pagan metal esetében árnyalja a képet, hogy maga a stílus szőröstül-bőröstül épül az északi ógermán istenségek viselt dolgaira, ráadásul a Marvel által orrba-szájba elénk tolt Thor-filmek nyomán most divatja is van a dolognak. A svéd Manegarm azonban nem erre a trendre ült fel, sőt, inkább ő maga indította el ezt az egész mondaéneklős irányt még a kilencvenes évek közepén. Ennek ellenére nem lettek korántsem olyan népszerűek, mint az Amon Amarth, a Moonsorrow vagy éppen nagy ráhagyással az Enslaved. 

A Manegarm volt egyébként szinte az első olyan csapat, mely tradicionális hangszereket (fuvola, hegedű) és női éneket kezdett el használni a dalaiban, megteremtve ezzel azt a rettenetes alstílust, melyre manapság folk metalként hivatkoznak. Mintha ugyanazokat a világzenei hangmintákat vagy éppen elfekvő kottakészletet használná minden egyes ilyen banda: hogy hányszor lehet ugyanazt a kelta dallamot berakni egy gitárriff mellé, fogalmam sincs, ahogy azt sem értem, hogy mi a fenét keres egy viking hőseposz aláfestőzenéjében a kelta zene, de hagyjuk.

A színtér sok zenekara (különösen a már említett Enslaved és a Moonsorrow) már igen korán megérezte ezeket - a zenei önismétlést szinte kierőszakoló - korlátokat és egészen más irányba indult el, nevezetesen a progresszív black metal felé. Ezekből a kalandozásokból aztán egészen lenyűgöző produkciók és albumok születtek, teljesen más művészi színvonalat hozva létre, míg a folk/pagan metal egyre szűkülő keretek közé szorult és sajnos a legtöbb ilyen banda egyfajta szőrös mamutruhába bújt, vonósnégyessel és olajbányász fúvószenekarral fellépő fesztivál-látványossággá vált.

A Manegarm a Napalm Records gondozásában április 26-án jelentette meg tizedik stúdióalbumát "Fornaldarsagor" címmel és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a svédek - bár hozzák mindazon eszközöket, melyek számomra ellenszenvessé teszik a stílust, de mégis - mértékkel és ízléssel álltak hozzá a színtér jellemzőihez. Bár markánsan jelen vannak a fentiekben már említett zenei fordulatok, még sincs túlzásba véve semmi és egy szerethető, korrekt anyag született.  

A korong bitang erősen indul: a Sveablotet című tétel black metalos riffeléssel és megoldásokkal dolgozik, de a refrén sikerült igazán lenyűgözőre. Ha ilyen dalokból állna a lemez és ezt a komplexebb irányt vitték volna végig a svédek, akkor most egy akkora kövér tízes virítani a pontszám helyén, hogy legurulna a virtuális lapoldalról. Már itt kiviláglik, hogy a Manegarm remekül ért a rendkívül fogós és emlékezetes, hősies és epikus refrének megírásához.

A színvonal egy cseppet sem hagy alább a gyorsabb, speed metalos tempójú Hervors arv esetében sem és nem is véletlen, hogy a banda ezt a két szerzeményt hozta ki előzetes kislemeznótának. Innentől kezdve azonban egyre erősebbé válnak a generikus, a stílusban már ezerszer hallott sablonos megoldások: a Slaget vid Brávalla átmegy csűrdöngölős mulatozásba, legyen bármilyen szélsebes is az alápakolt blastbeat és ismételjék el akárhányszor is az alapriffet.  

Hasonlóan klisés a lassabb, epikusabb, óózósan együtténeklős, női vokállal megszomorított Ett sista farväl. Az ezt követő Spjutbädden című szerzemény viszont király a rockos, de mégis vészjósló riffjével és atmoszférájával. Ezután viszont az album mélypontja következik: a Tvenne drömmar kétlábdobos, power metalos felépítésű, hegedűvel gajdolós, a színtér legrosszabb hagyományait folytató tétel. Őszintén szólva itt annyira elment a kedvem az egész produkciótól, hogy nagyon nehezen vettem rá magam a recenzió megírásának folytatására.

Érdemi változás már nem áll be a hátralevő két nótában: a Krakes sista strid ismét jó refrénnek bír, bár a lakodalmas, sörrel a kézben abajgatva táncikálós hangulat megmarad. A záró Dödskvädet egy szép, váltott férfi-női énekkel előadott ballada, mely ízlésesen kerekíti le a produkciót, de maradandó nyomot nem hagy bennünk. 

Szóval eléggé vegyes az összkép: van két-három dal, mely majd leugrik a lemezről, annyira jobb és izgalmasabb, mint a "Fornaldarsagor" egésze, míg a többi tétel jobb esetben is átlagos. A hangzással, a hangszeres és vokális előadásmóddal természetesen nincs és nem is lehet semmiféle gond: majd negyedszázados karrierrel a hátuk mögött az ellenkezője lenne a furcsa a svédektől. A stílus rajongóinak mindenképpen ajánlható, de úgy érzem, hogy ennél jóval többre lenne ahhoz szükség, hogy a Manegarm a fentebb említett pályatársakhoz közelítsen.  

7/10