Embertelen mennyiségű és egyébként kiváló olyan zenekar működik szerte a világban, melyek neve jóformán teljesen ismeretlenek saját országukon vagy lokális közönségükön kívül. Ha nincs mögöttük komoly promóció és kiadós erőfeszítés, akkor gyakorlatilag esélytelen találkozni velük, pedig gyakran kenterbe verik a szcéna ismert, jó nevű bandáinak produkcióit. Pontosan ilyen a norvég Kampfar is: hiába nyertek pár éve norvég Grammy-díjat és hiába küzdenek immár pontosan negyedszázada a színtéren, kiadva többek között hét soralbumot is, hazájukon kívül sajnos nem túl ismert a nevük.
A csapat még 1994-ben alakult meg, azaz a norvég black metal hullám tulajdonképpeni beindulását követően alig pár évvel, így ott voltak bizony a stílus születésénél és ki is tartottak a feketefém mellett, noha szövegviláguk inkább a viking/pagan tematikában gyökerezett. Már a zenekar névválasztása is jelzi ezt: ógermán nyelven ez a csatakiáltás Odin vagy Wotan nevét jelenti. Az együttes nyolcadik soralbuma "Ofidians Manifest" címmel jelent meg május 3-án az Indie Recordings gondozásában és modern, mégis hagyományhű black metal dalokkal van tele, hasonlóan a Posthum friss anyagához (lemezkritika ITT).
Őszintén szólva - bár a black metal mindig is az egyik kedvenc stílusom volt és a legérdekesebbnek, valamint leginkább fejlődésképesnek is ezt a vonalat tartom, mégis - a kutyaütő és csapnivaló blacker bandákkal Dunát lehetne rekeszteni. Ostoba, klisés és trendmajmoló brigádok ezrei vagy tízezrei dolgoznak rendületlen kitartással és szorgalommal és öntik ránk a borzalmasabbnál borzalmasabb agymenéseiket, miközben pedig találni itt a sok szemét között igazi aranyat is.
De mitől lesz érdekes és izgalmas az egyik anyag, míg kínosan ciki és hallgathatatlan a másik? Nos, eltekintve a számomra egyértelműen alapkövetelményként felmerülő profizmustól, melybe beleértem a stúdiós produkciót, a hangszeres tudást és vokális teljesítményt is, a legfontosabb mindig a dalszerzői képességek megléte vagy hiánya. Legyen bármilyen extrém vagy elsőre szinte befogadhatatlanul szélsőséges is egy lemez vagy dal, ha nincs benne semmi olyasmi, mely képes akár érzelmileg, esztétikailag vagy zsigerileg megragadni a hallgatóját, akkor puszta csörömpölés lesz a dologból, melyet legfeljebb maguk a zenészek, valamint közeli ismerőseik és családtagjaik képesek élvezni (jó esetben).
A Kampfar kapcsán minden adott: veterán, gyakorlott profik játszanak itt kiváló minőségben, ráadásul a durvább black metal keretein belül kifejezetten emlékezetes szerzeményekkel álltak elő ismét. A csapatban mára Dolk énekes maradt az alapítók közül, Thomas gitáros 2011-ben szállt ki, helyére pedig Ole Hartvigsen került, aki mára az egyik fő dalszerzővé lépett elő. Két album is készült a tagcsere óta, a 2015-ös, eddigi utolsó lemezért pedig a már említett norvég Grammyt is bezsebelhették.
Személyes és egészségügyi problémák miatt azonban 2017-ben a Kampfar úgy döntött, hogy feloszlanak, de szerencsére 2018-ban ismét egymásra talált a tagság és elkészülhetett a "Ofidians Manifest". Iszonyatosan kár lett volna, ha ez a nyolctételes, negyven perces norvég black metal esszencia nem láthat napvilágot: a korong tökéletes bizonyságát adja annak, hogy a népszerűség, az ismertség relatív hiánya semmiképpen sem jelent minőségi hiányosságot. Az élet igazságtalan, ennyi az egész és ettől függetlenül ez egy állat jó anyag, ehhez nem fér kétség.
Érdekes módon a Kampfar semmi extrát, semmiféle csilivilit nem hoz be a zenéjébe, tulajdonképpen lecsontozva ez egy hagyományos, inkább középtempós feketefém produkció: mindazonáltal vannak benne apróbb finomságok (vonósok, fúvósok, zongora, női ének), melyek kiegészítik, színezik az atmoszférát.
A leginkább megkapó jellemzője a daloknak a mindenhol jelenlévő egyfajta szomorúság vagy epikus, balladás hangulat. Ez legegyértelműbb módon a záró Det Sonte című tételben kerekedik ki: ha nem lenne oximoron, akkor black metal líraként is jellemezhetnénk ezt a szerzeményt. Ne gondoljunk itt semmiféle giccses, könnyfakasztó dologra: maguk a dallamok hozzák létre ezt a fájó, szinte lemondó atmoszférát.
Természetesen akadnak itt kíméletlen, brutális aprítások is, melyek tényleg szinte csatakiáltásként hatnak: a néhol előbukkanó filmzenés betétek miatt valóban megjelennek lelki szemünk előtt a berserkerek, ahogy csatabárddal a kezükben törnek rá az ellenre. A nyitó Syndefall vagy a második kislemeznóta, az Ophidian is ilyen (ebben külön érdemes megemlíteni a nagyon király és dallamos refrént).
A Dominans című dalban, mely szinte A Gyűrűk Ura filmzenéjébe is beférhetett volna, régi ismerőst köszönthetünk: Agnete Kjølsrud a Dimmu Borgir 2010-es "Abrahadabra" című korongján működött közre. Jellegzetes orgánuma itt is kellően felkavarja a tétel hangulatát.
Kiemelném még az Eremitt című szerzeményt is, melyben ismét egy szenzációs refrénnel találkozhatunk. Hasonlóan jó és komplex darab a Skamløs! is, azaz szépen végig is vettük majdnem a számokat: mindegyik önálló entitással rendelkező, már két-három meghallgatás után memorizálható tétel, azaz a norvégoknak pontosan az sikerült, melyet a bevezetőben jeleztünk. A dalszerzői teljesítményükkel emelik ki az "Ofidians Manifest" korongot a tengernyi közepes vagy tisztes iparosmunka közül.
Az Indie Recordings kiadványait mindenképpen érdemes figyelni: otthona ez a kiadó számos olyan másodvonalas norvég black/pagan metal csapatnak, melyekre ritkán vetül a reflektor fénye, de mégis szenzációs minőségben alkotnak. Kampfar, Posthum, Einherjer: remek zenekarok remek lemezekkel: az "Ofidians Manifest" pedig újabb példája ennek.
9/10
Fotó: Sebastian Ludvigsen
