Rozsdagyár

CHERNAA - Empeyrean Fire (2019)

2019. június 12. - Chloroform Girl

573601_800.jpg

Régóta tervezem, hogy kiteszek a nappali falára egy világtérképet, és bejelölgetem rajta, hogy melyik országból milyen együttest ismerek, mint egyfajta szuperalacsony költségvetésű világutazó. Ennek több áldásos hatása is lenne: a középiskolás vaktérképek töltögetésének kudarcélménye után végre megtanulnám, melyik országot merre keressem, valamint bizonyítanám az elméletemet, miszerint a post-black egyik legerősebb bázisa Európa. És ezt az elméletemet jobban alátámasztandó, kibökhetném Csehországra a Chernaa névre hallgató brigádot.

Annyi biztos, hogy van a kisebb országokban valami, ami ihletet ad a fúziós, kísérletező vagy csak a jól megszokott stílusokhoz valami pluszt adni próbáló együtteseknek, és ez talán a black metal projekteken látszik meg a legjobban. Ebbe az utóbbi kategóriába esik a prágai székhelyű, a vokálos támogatást viszont Oroszországból kapó Chernaa. Az együttes június hetedikével, a Noizr kiadó gondozásában adta ki legelső, „Empeyrean Fire” névre hallgató albumát.

Bár az album tartja magát a black metal előírásaihoz, a srácok nem féltek a sztenderd műfajt a saját szájuk íze szerint fűszerezni. A lemezen az agresszív, hangszálszaggató vokálokon és az óramű pontossággal kalapáló lábdobokon kívül nagyon hangsúlyos szerepet kaptak az atmoszferikus, instrumentális vagy csak simán csendesülős részek is. Az összhatás teljesen hű a banda által képviselt post-black stílushoz: olyasvalami, ami egyértelműen a blackhez kötődik, kimérhetőek a stílusra jellemző karakterisztikák, ám azon mégis túlmutat.

A károgás stimmel, duplázó is pipa, de valahogy mégsem a megszokott templomgyújtogatós, tökig szegecses kliséket látjuk magunk előtt, amikor az "Empeyrean Fire" korongot hallgatjuk. Az elmélázó, hosszú instrumentális betétek felemelik az embert a black metal megszokott talajáról, a csilingelő gitárokon játszott, finom dobpergéssel és halk basszusbrummogással kísért dallamok pedig egészen új tájakat mutatnak meg neki. A Chernaa egy olyan sétarepülő, melynek ablakából folyókat, erdőket, városokat látunk, miközben az utastérbe beszűrődik a blast beatek és sziklaszilárd riffek által hajtott motor ütemes zaja.

Ami még a black stílus ellen szól a Chernaa esetében, az a kivételesen jó hangminőség. Az ének metsző, a gitárok torzítását nem vitték túlzásba, a dobok minden üteme tompítatlanul hullik a dobhártyánkra. Érdekes megoldás, ahogy helyenként a megszokott kásás torzítás nélkül csavarják bele a gitárba a stílustól megszokott tekerős riffeket; kifejezetten balalajkára emlékeztető hanghatást kapunk végeredményül.

Sokszor nyúlnak a sludge és a doom fegyvertárához is; kiváló példa erre az Alice Syndrome, vagy az As I Succumbed címre hallgató, már-már prog rockos zenei utazás. Ez utóbbi dal hangzásvilága az album többi számához képest kiemelkedően gazdag, és nem féltek az üvöltés helyett a tiszta vokálhoz nyúlni, ami szintén hozzájárult a darab egyedi hangulatához.

Sokszor volt olyan érzésem a lemez kapcsán, mintha a black metal lenne a szülő, a Chernaa pedig az ellene lázadó gyerek. Kifejezetten tetszett, ahogy a Mania intrójában akusztikus hangzású akkordozgatás kíséri a vérfelköhögősen agresszív vokált vagy ahogy az általános darálás mellett folyamatosan jelen levő fényes hangzású, visszhangos gitárdallamok bevilágítják az ének által bejárt sötét folyosókat. A Pink Powder fő témája pedig akár klasszikus black is lehetne, ha szénné torzított gitár helyett nem tangóharmonikára hajazó szinti vinné a dallamot.

Minden lázadása ellenére a Chernaa is úgy jár, mint a legtöbb lázadó tinédzser: a végén úgyis a szüleire fog hasonlítani, és az ő nevüket fogja hordani. Az ének fojtogatóan agresszív, a dobok tizedmásodpercre pontosan kimért mintázatokkal püfölik a hallójáratokat. Pont a stílusok keveredése az, ami a lemez fő élvezeti faktorát adja. A sötét, megőrülős szakaszok és a lelket megnyugtató instrumentális részek hullámokként váltják egymást. A különböző stílusok hömpölygő hangtengerként fonódnak egymásba; hátukon lovagol bárkájával a pusztító vokál.

Talán csak az én műszeremben van a hiba, de ahogy hallgattam az albumot, sorra jutottak eszembe rajzfilmek, melyeket gyerekkoromban néztem. És én bizony nem Cartoon Networkös voltam, hanem Lolka és Bolkás meg Kukori és Kotkodás. A Pink Powder különös, melankolikus dallamvezetésű szintetizátortémája miatt még rá is kerestem a Varjúdombi mesékre, hátha annak a főcímdalára emlékeztet, de nem jártam sikerrel. Valószínűleg csak valami nagyon hasonló dolog fogta meg a srácokat, mint engem is annak idejében. Végső soron nem tudom, hogy európainak kell-e lenni ahhoz, hogy jó post blacket csináljunk. De annyi biztos, hogy sokat segít.

8/10

210877_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3814891158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása