Rozsdagyár

EMPLOYED TO SERVE - Eternal Forward Motion (2019)

2019. június 15. - Kovenant

cover_1542881903553931.jpg

A metalcore trenddel szemben, melyről lassan végleg kijelenthetjük, hogy tulajdonképpen csendben elhalálozott, mert legnépszerűbb és stílusalapító bandái szépen és fű alatt, diszkréten arrébb álltak (ki az arénarock, ki pedig a kortárs popzene irányába) és ebek harmincadjára hagyták egykori színterüket, a post-hardcore - lényegesen kisebb, ám sokkal ragaszkodóbb közönség előtt, de - kitart és időről időre kitermeli nemzedéki utánpótlását.

Amerikában az egyik legsikeresebb fiatal (post-)hardcore banda a Code Orange (legutolsó lemezükről ITT írtunk kritikát), míg a briteknél az Employed To Serve az a zenekar, melyhez a szakma a legnagyobb reményeket fűzi és melyet leginkább övez a felhajtás. A két brigád között óhatatlanul párhuzamot vonhatunk és szerényen meg is jegyezhetjük, hogy mindkettőjük mögött egyértelműen felsejlik a Converge árnyéka, hol erősebb, hol gyengébb ellenfényben.

További hasonlóság közöttük, hogy az angol zenekarban is van női énekes, igaz, itt kizárólagos jelleggel. Justine Jones személyében az Employed To Serve olyan énekesnővel rendelkezik, aki kíméletlenségével, lendületével és brutalitásával köröket ver a színtér legtöbb bandájára. Az extrém metalban szokásos, erőltetett női hörgés és bömbölés helyett itt leginkább a fejhangú, idegbeteg hardcore üvöltözés a jellemző és ezt kiválóan hozza Justine Jones.

Azonban a brit banda határozottan metalosabb: ehhez elég meghallgatni a Beneath It All vagy a Force Red című dalok földbedöngölő riffjeit és zúzását. Szinte az összes tételben megtalálhatóak olyan pillanatok, amikor beindulhatunk egy ösztönösen headbangelésre késztető ütemre vagy gitártémára. De akár deathcore vagy downtempo jellegű belassulások és breakdownok is szép számmal akadnak itt, ám kétségtelen, hogy a post-hardcore kaotikus csépelése, szaggatása végig uralja a nótaszerkezeteket és ne is keressünk itt semmiféle egyenesebb vonalú metalos darálást.

Az Employed To Serve még 2012-ben indult egyfajta hibrid grindcore duóként, melyben Justin Jones énekes és Sammy Urwin gitáros/énekes szerepelt, dobgéppel megtámogatva. Azonban a folyamatos koncert- és fesztiválfellépések hatására egyre inkább a komplett zenekari továbbfejlődés kezdte érdekelni a brit párost. A 2014-es bemutatkozó EP már ebbe az irányba mutatott, aztán a 2015-ös "Greyer Than You Remember" debütalbum mutatta be igazán ennek a vonalnak az erősségét. Azóta tulajdonképpen zökkenő nélküli a csapat előrehaladása: a 2017-es "The Warmth Of A Dying Sun" szakmai fogadtatása olyan volt, hogy az már-már túlzásszámba ment.

A május 10-én a Spinefarm Records gondozásában kijött "Eternal Forward Motion" tulajdonképpen hézagmentesen folytatja a banda zenei irányát: kompromisszummentes, de az energiával és a dinamikával rendkívül ügyesen játszó zenekar és produkció képe bontakozik ki előttünk. A korong csodálatosan szól: olyan súly és olyan töménység árad a dalokból, hogy komolyan képes kisöpörni a hallgatót a fotelből. Az énekesnő hangjára pedig egy buddhista szerzetes is azonnali gyomorideget és agyérgörcsöt kapna, körülbelül a harmadik szerzemény környékén.

Ha valaki a post-hardcore hallatán a stílus azon trendjére asszociálna, melyben a szigorúbb verze mellé rendkívül nyálas, egyensablonban kiöntött csöpögős és megadallamos refrének érkeznek, akkor az Employed To Serve óriási meglepetéssel fog szolgálni. Itt ugyanis a melódiák hiányukkal tüntetnek, azaz végig a kíméletlen pusztítás és aprítás az uralkodó.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érdekes megoldások, belassulások vagy olyan akkordbontások a számokban, melyben megcsillan a megnyugvás lehetősége. Szinte minden tétel tartalmaz ilyet, de a britek zenéjének lényege nem ebben rejlik: itt a súlyon és a düh, a frusztráció zabolátlan és korlátok nélküli kiáradásán van a hangsúly, ez pedig tökéletesen sikerül is. 

Az album címe pedig pontosan ki is fejezi azt a fejlődést, melyet a brit banda fennállásának hét éve során elért: az örökké előreirányuló mozgás hajtja a zenekart, mind minőségben, mind pedig ambícióban. Értelmetlen lenne végigmenni az egyes dalokon, talán csak kiugró csúcspontokat lehetne megemlíteni. A Force Fed, a Reality Filter vagy az Owed Zero irgalmatlanul nyers és húzós riffelése tényleg szenzációs és messze kiemeli az Employed To Serve produkcióját a post-hardcore mocsárból.

Érzésem szerint a britek sokkal közelebb állnak a '80-as évek hardcore punk esztétikájához, mintsem a kortárs színtérhez. Fémes, csikorgó és kíméletlen anyag az "Eternal Forward Motion", de ha akarnék, sem tudnék hibát felhozni a lemezről. Valahogy így kell játszani a hardcore-t 2019-ben: nem engedni teret a popzenei hatásoknak, mert azoknak az égadta világon semmi köze a hardcore punkhoz, illetve kölcsönvenni az extrém metal arra érdemes megoldásait, hogy azokkal gazdagítsa az agresszió kifejezését. Hibátlan.

10/10

employed_to_serve_andyford.jpg

Fotó: Andy Ford

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8314893084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása