A legizgalmasabb kérdés az amerikai metalcore alapbrigád, a Killswitch Engage új albuma kapcsán, mely a Sony égisze alatt jelent meg augusztus 16-án, hogy a kétezres évek legelején a stílus legnépszerűbb és egyértelműen annak zászlóvivőjeként működő banda tud-e bármi újat mondani, illetve van-e még szufla egyáltalán a metalcore tüdejében.
Nagyon furcsa, hogy az egykor a metal megújítójaként indult -core trend is lassan már veterán vonalnak számít: húsz éve kapjuk a dallamos death metal sablonjában készült szigorú verze - dallamos refrén kettősségre épülő dalokat és albumokat, sokszor egymástól gyakorlatilag teljesen megkülönböztethetetlen zenekarok tolmácsolásában. A vicc az, hogy mára már a metalcore-ból kinőtt deathcore divat is lassan lecsengőben van, helyüket szépen lassan veszik át a stoner/sludge doom, illetve post-black metal csapatok, a progresszív-djentes bandákról más nem is beszélve.
A Killswitch Engage a metalcore berobbanásának és kezdeti tündöklésének egyik vezéralakja volt az As I Lay Dying mellett: első két albumukon Jesse Leach énekelt, majd őt követte az afroamerikai Howard Jones, aki viszont 2012-ben kilépett és saját bandát alapított Devil You Know néven, mely aztán Light The Torch-ként folytatta pályafutását (utolsó két lemezük kritikája ITT és ITT olvasható). Az amerikai brigád nem sokat teketóriázott és visszahívta a frontvonalba korábbi énekesét, akivel az "Atonement" immár a harmadik stúdióanyaguk.
Bevallom, Howard Jones hangja számomra etalon: elképesztő énekesi adottságokkal rendelkezik és gyakorlatilag szinte bármire vevő vagyok, amiben részt vesz. Természetesen Jesse Leach is kiváló torokkal bír, de őt inkább tartom szuggesztív metalénekesnek, míg Jones valahogy izgalmasabb: benne van a dög és a blues a hangjában, számomra legalábbis.
Az "Atonement" készítése nem ment könnyen: Leach házassága tizenhat év után ért véget, illetve több alkalommal bevérzett a torka koncertezés közben, de szerencsére nem volt semmi aggodalomra okot adó fejlemény és egy műtéttel sikerült rendbe hozni a dolgokat. Ez így egyben azonban nagyon kemény lehetett a frontember számára és nem meglepő, hogy az új album szövegei rendkívül személyesek és kihegyezetten foglalkoznak pontosan ezekkel a magánéleti problémákkal.
Nos, az amerikai brigád lemeze a fentiek alapján nehéz szülés volt, de ebből szerencsére semmi sem hallatszik a dalokban: kifejezetten pozitív, életigenlő, a továbblépésre sarkaló szerzemények sorakoznak itt, melyek akkora energiát tudnak pumpálni az emberbe, hogy simán nagyterpeszbe állva léggitározhatunk egyet a hallgatásuk közben.
Többször írtam már metalcore bandákról recenziót: a kilencvenes évek számomra fele részben a dallamos death metalról, illetve a black metalról szóltak (nyakon öntve persze az amerikai thrash, groove, funk metal és hardcore csapatokkal). Pontosan ezért furcsa érzés az, hogy a göteborgi vonal egyik alapbandája, az In Flames egyrészt máig élő zenei hatás ezeknél az együtteseknél, másrészt pedig maga az In Flames is idomult a metalcore-hoz és szép lassan átvette annak zenei megoldásait.
Nos, a skandinávok hatása az "Atonement" dalaiban is megcsillan: az Us Against The World vagy az I Can't Be The Only One simán ráférhetne bármelyik kétezres évekbeli In Flames korongra és ezt korántsem negatívumként említem meg. A lemez másik vonala a kifejezetten thrashes, izomból történő darálás, de természetesen itt is bekúszik mindig a dallamosabb refrén. Mind a Howard Jones vendégszereplésével előadott The Signal Fire, mind pedig a Chuck Billy vokáljával megtámogatott The Crownless King ilyen tétel, illetve az As Sure As The Sun Will Rise riffje is erre hajaz, melyben emellett megint In Flames párhuzamok figyelhetők meg.
A korong számomra egyik legnagyobb meglepetése, mely hangulatában és zenei megoldásaiban is kilóg kicsit az anyagról, az a groove/thrash Know Your Enemy. Olyan húzása van az alaptémájának, hogy akinek erre nem indul be a feje meg a nyaka, azt valószínűleg gyerekkorában beoltották metal ellen.
A bevezetőben felvetett kérdésre a válasz pedig az, hogy ha minden egykor volt vezető metalcore csapat ilyen albummal állna elő, akkor a szcéna még mindig egy erőtől duzzadó, megújulásra is képes trend maradhatna. De nincs így, mert bár a Killswitch Engage tényleg a színtér egyik legtehetségesebb brigádja, a friss korong pedig nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy korai lenne még leírni őket, számtalan pályatársuk pukkadt ki lufiként az elmúlt években vagy ment át valami egészen más stílusba.
Az "Atonement" tulajdonképpen egy jelzők nélküli, professzionális modern metal album: nagyon kíváncsi vagyok az As I Lay Dying szeptemberben várható visszatérő anyagára, de addig bizony a Killswitch Engage anyaga a metalcore ez évi legerősebb teljesítménye.
8,5/10
