Bevallom őszintén, hogy mikor megláttam a svéd Ram (Oscar Carlquist - ének, Morgan Pettersson - dob, Harry Granroth - gitár, Martin Jonsson - gitár, Tobias Petterson - basszusgitár) tagjairól készült promófotót, megrémültem kissé: a szegecselt csuklószorító és töltényöv, a szűk farmer/bőrdzseki kombó a nyolcvanas években még nagyon menő volt, ám manapság már inkább cikinek számít. De aztán valami szeget ütött a fejembe: rájöttem, hogy bizony olykor-olykor én is áldozatául esek a befolyásolhatóságnak...
Azért mert jómagam már körülbelül 16 évesen elhagytam ezt a fajta öltözködési stílust (vajon pont a fentebb említett ráhatásnak köszönhetően?), attól ez az úgynevezett heavy metal megjelenés még közel sem vesztette el a létjogosultságát, ahogy maga a zenei stílusirányzat sem. Szóval elindítottam a Ram friss korongját és meglepően tapasztaltam, hogy ez bizony nem is rossz. Szinte a rockzene összes létező ágazatából megtalálom a személyemre szabott dolgokat, de nyilván nekem is megvannak az úgymond kedvenc skatulyáim, melyekbe leginkább beletemetkezem, és ennek eredményeképpen bizony sok minden kimarad a szórásból.
Azt a fajta heavy metalt, amit a Ram képvisel, már réges-rég nem hallgattam, és jó érzés volt újra megmártózni ebben a világban. Bár az album hangzása egy kissé rontja az összképet (erőtlen, kásás), de a jól eltalált riffek, a lendületes és hangulatos szerzemények egy időre biztosan feledtetik az emberrel ezen hiányosságokat. Amit szerkesztő kollégám is nemrégiben megfogalmazott, miszerint a rockújságírás egyik legizgalmasabb része, hogy rengeteg izgalmas és ígéretes zenekart van szerencsénk megismerni, azt én is ugyanúgy vallom. Ha nincs a Rozsdagyár, sok jó zenéről lemaradnék, az biztos.
S bár a Ram új korongja elnyerte a tetszésemet, de ez még nem jelenti azt, hogy magamra varratom a banda logóját. Én viszont már attól is elégedett vagyok, ha egy-két jól eltalált dal vagy éppen riff üti fel a fejét egy lemezen. Továbbá jó érzés, ha ezeket a pozitívumokat megoszthatom másokkal is, és ha csak néhány embert sikerült is elérnem, nekem már akkor is megérte.
Az a tipikus heavy metal-életérzés köszön vissza a "The Throne Within" című nagylemez hallgatása közben, melyet egy kívülállónak hiába próbálnék elmagyarázni, hogy milyen fantasztikus dolog. A The Shadowwork az első tétel a terítéken, mely egy rövid bevezetőt követően rendesen megdörren: a Judas Priestet idéző dal erőteljes, zakatolós riffjei gyomron vágják az embert (nem rossz értelemben persze), még a hangzásbeli fogyatékosság ellenére is.
Hasonlóképp építkezik a Blades Of Betrayal is, viszont az énekes itt már egy kissé jobban kibontakozik a dallamok tekintetében. Nem egy Rob Halford vagy Bruce Dickinson a srác, de rossznak sem mondanám azt, ami a hangterjedelmét illeti (néha azért megereszt egy-két amolyan Halford-féle sikolyt). A Fang And Fur a következő a sorban: erőteljes, húzós riffekkel operáló, középtempóban fogant darab.
Nem állítom, hogy ők írták meg az évtized legjobb gitártémáit, mindenesetre ez a lemez igazán nem szűkölködik a jobbnál jobb riffek alkalmazásában: ezt például a Violence (Is Golden) is maximálisan alátámasztja. Vagy éppen a The Trap. A No Refuge sem rossz, de ezt már egy kissé gyengébbnek érzem az előzőekhez képest. A Spirit Reaper erőteljes Judas Priest-ízeket vonultat fel, nagyon jó dal egyébként. A You All Love egy kiváló, akusztikus darab. A záró Ravnfell-ben pedig Alan Averill is besegít a vokális részekbe.
A "The Throne Within" című nagylemez a Metal Blade gondozásában jelent meg 2019. szeptember 13-án. A régi iskolát képviselő Ram egy nagyon korrekt nagylemezt rakott le az asztalra, ajánlom figyelmébe minden old school metalt kedvelő emberkének.
8,5/10
