Valami miatt H.P. Lovecraft amerikai horror/fantasy/sci-fi író munkássága örök helyet talált magának a nemzetközi metalszíntéren: fogalmam sincs, hogy miért pont ő, miért nem például Stephen King.
Kétségtelen tény, hogy Lovecraft a kozmikus rettegés avatott nagymestereként és tulajdonképpeni megalkotójaként kiváló alapanyagot biztosít a legkülönbözőbb (főleg extrém) metal bandáknak, de bármennyire is szeretem az írót és a műfajt is, egy kicsit azért már kezdem unni a szakmányban készült Yog Sothoth, Nyarlathotep és Cthulhu slágereket.
A probléma a lovecraftiánus tematika kizárólagos használatával az, hogy rettenetesen leszűkíti a mondanivalót, az azt körülölelő atmoszférát és a zenei megoldások és eszközök alkalmazását is. Mivel a hangulat és a téma adott (borzalmas és általunk felfoghatatlan képességekkel bíró asztrális lények fenyegetik a mit sem sejtő emberiséget évmilliók óta, elképzelhetetlen időbeli és kozmikus távolságok bejárása, könyörtelen és érzéketlen világegyetem, csak hogy néhányat említsünk), ezért csak ez az egyféle vonal húzható meg a dalokban: nincs helye örömnek, vidámságnak, könnyed elmélázásnak, azaz az emberi élet rendkívül összetett, nagy kalandja leszűkül a csápos szörnyek keltette rettegésre és borzongásra.
Ráadásul ez újra és újra megismétlődik minden egyes lemezzel, hiszen a hasonszőrű keményvonalas bandák afféle muszlim hitrendőrségként csak és kizárólag Cthulhu és társai kalandjait énekelhetik meg, semmi mást. Egy csokorra való lovecraftiánus bandát már egy cikkben összegyűjtöttünk ITT: közülük is kiemelkedik a francia The Great Old Ones. Előző, 2017-es albumukon konkrétan az Árnyék Innsmouth fölött című Lovecraft-regény folytatása volt (a kritika ITT olvasható) és amolyan tipikus post-black metal zsánerlemeznek bizonyult.
Apropó post-black metal: alig két év telt el az előző lemezük óta, de időközben alapvetően változott meg a metalzenei klíma. A post-black metal utóbbi években üstökösként felívelő trendje észrevehetően megszakadt, de legalábbis elhalványult. Érdekes megfigyelni, hogy a francia banda meg sem említi az alstílus nevét, hanem kevéssé elegánsan klasszikus black metal brigádként hivatkozik magára.
Nos, ez zeneileg valóban igaz: ahogy a svéd In Mourning is legfrissebb anyagán szinte teljesen hanyagolja ezeket az akkordbontogatós, fejhangon üvöltözős elemeket, melyek a post-BM sajátjai (kritikánk ITT olvasható), a The Great Old Ones is visszakanyarodott a feketefém gyökerekhez. Olyannyira, hogy gyakran olyan érzésem volt, mintha korai Immortal vagy Satyricon dalokat hallgatnék. Tulajdonképpen a Season Of Mist kiadó által október 25-én kiadott "Cosmicism" hasonló elődjéhez, csak éppen most a post-black hatásokat felváltották a hagyományosabb blackes elemek.
A korong ötvenperces és egy rövid akusztikus intrót követően hat tétel sorakozik itt, melyek játékideje az egy szem Dreams Of The Nuclear Chaos öt percének kivételével átlagosan nyolc-kilenc percet tesz ki. A nóták komplexek, többszörös téma- és tempóváltásokat tartalmaznak, de kis túlzással az egész olyan, mintha ugyanazt a szerzeményt hallgatnánk végestelen végig.
Ennek pedig pontosan az az oka, amit a bevezetőben is vázoltam: minden dal ugyanarról szól, ugyanazt a hangulatot tükrözi, így mindegyik pontosan azokkal a zenei eszközökkel és színekkel dolgozik. Talán egyetlen tétel távolodik el ettől, a True Detective első évadának Sárga Királyáról és városáról szóló Lost Carcosa (azaz pontosabban a tévésorozat kölcsönözte Lovecrafttól a témát, aki viszont Robert W. Chambers-től emelte át, aki pedig még korábban Ambrose Bierce révén inspirálódott).
Őszintén szólva én úgy a huszonötödik percnél, azaz a korong felénél fészkelődni kezdtem a székemben, mert kezdett számomra végtelenül repetitívvé és monotonná válni a dolog: a lemez végén pedig úgy álltam fel, hogy egyetlen konkrét dalt sem tudtam elkülöníteni a fejemben. Ez a rengeteg kozmikus, dimenzión túli borzalom és a lesben álló szörnysereg, no meg a hozzájuk passzoló tömény zene egyszerűen megfeküdte a gyomromat.
Úgy jártam, mint a Gyűruk Ura moziváltozatának nézése közben: mindig jött egy, az előzőnél is nagyobb szörnyeteg vagy még hatalmasabb gonosz sereg, megint neki kellett gyürkőznie hőseinknek, ismét hallottunk egy újabb lelkesítő beszédet és én bizony ásítozni kezdtem. Pontosan ez történik a franciák lemezén is: ugyanaz a hangulat foglalja el a teljes játékidőt, ugyanazokkal az egyforma zenei eszközökkel kibontva.
Természetesen a fentiektől függetlenül a The Great Old Ones albuma bőven a mai black metal termés felső ligájához tartozik: az egyes nóták atmoszférája kiváló, rengeteg érdekes megoldás található bennük, csak éppen ötven perc ebből bizony sok. Nagyon kellett volna valami változatosság, mely megtöri a monokróm hangzásvilágot. Én még mindig várom a franciáktól azt a lemezanyagot, melyben teljes mértékben megvalósítják zenei víziójukat. Úgy érzem, ez most nem sikerült tökéletesen.
8/10
