Az Enigmatic Infinity progresszív metal banda tulajdonképpen egyetlen személyt foglal magában, egy bizonyos Tombor Nándor nevű úriembert. Vele beszélgettünk. Íme:
Szia! Az Enigmatic Infinity bemutatkozó nagylemezén (lemezkritikánk ITT olvasható) az ének kivételével minden egyes hangszeres részt egymagad játszottál fel. Ezt úgy kell elképzelni, hogy szó szerint mindent? Nem használtál dobgépet sem?
Előre lelövöm a poént: de, az albumon dobgép hallható. Ugyanakkor az eredeti terv nem ez volt, minden hangszerből élőt szerettem volna, viszont szervezési nehézségek (és az időhiány) miatt végül csak a gitárok lettek feljátszva, természetesen az ének és a háttérvokálok mellett. Mivel már nagyon-nagyon szerettem volna megmutatni magam és a zenémet, és nem akartam további hónapokat várni, míg megtalálom a megfelelő zenészeket, így a programozott hangszerek (dob, billentyű, basszus) mellett döntöttem. Mindettől függetlenül a mai napig igen büszke vagyok a "Sentenced To Solitude" korongra, szerintem kihoztam a maximumot a lehetőségekből.
A "Sentenced To Solitude" egyértelmű bizonyítéka annak, hogy elég komoly hangszeres tudás birtokában vagy. Hány évesen kezdtél el zenét tanulni és mikor kerültél a rockzene bűvkörébe?
Hogy fordítsunk a dolgon: a rockzene előbb jött az életembe, mint a zenetanulás, ugyanis már 2-3 éves koromtól fogva pörögtek az édesapámtól kapott Bikini és Beatrice kazetták a rádiós magnóban, onnantól pedig - ahogy a közhely tartja - nem volt megállás, sorra jöttek a különféle zenekarok, zenei stílusok. Mondhatni, elég hosszú utat jártam be, mire úgy nagyjából 10 évvel ezelőtt véglegesen kikristályosodott a zenei ízlésem. Zenét tanulni egyébként 7 évesen kezdtem, még klasszikus gitáron, ezt nagyjából 3 évig űztem, de az igazat megvallva nem igazán éreztem magaménak, így abba is hagytam. Pár év szünet után - immáron tényleges metalrajongóként - megvettem életem első elektromos gitárját, azon pedig eleinte autodidakta módon sajátítottam el a különféle Metallica, King Diamond és egyéb riffeket, majd jó pár évvel később Lovrek Krisztiántól vettem órákat, aki főként az elméleti dolgokat és a szólójátékhoz szükséges technikákat tanította meg.
Az Enigmatic Infinity ötlete mikor fogalmazódott meg benned?
Az első, tudatosan progresszivitásra törekvő dalaimat nagyjából 2010 körül írtam meg, és sokáig nem is kezdtem velük semmit, csak otthon játszogattam őket magamnak. Aztán amikor összegyűlt közel egy albumnyi, akkor gondolkodtam el azon, hogy érdemes lenne ezeket kiadható formába önteni, úgyhogy döntöttem és 2014-ben megszületett az Enigmatic Infinity. Eleinte otthon demóztam fel a dalokat, majd 2015 második felében vágtunk bele az albumkészítésbe.
Az, hogy a zenekarod tulajdonképpen egyszemélyes projekt, az szándékos koncepció vagy egyszerűen csak nem találtad meg a megfelelő társakat magad mellé?
Az az igazság, hogy nem is kerestem, tehát szándékosan működök szólóüzemmódban. Ehhez a fajta nehezen játszható zenéhez alapvetően sem könnyű megfelelő zenésztársakat találni, illetve a szubkulturális jelleg is nyomott a latba, hiszen meglátásom szerint itthon viszonylag kis számú közönség hallgat progot, bár az eladhatóság soha nem volt nálam szempont, ez a zenémen hallatszik is. A mai napig Arjen Lucassent és az ő Ayreonját szoktam ilyenkor példaként felhozni, hogy így is lehet csinálni.
Mely zenekarok inspirálnak leginkább, illetve vannak-e kedvenc hangszereseid?
Az én prog-rajongásom elég furán indult. Közvetlenül megelőzte a gitárhősök (egész konkrétan Joe Satriani és Steve Vai) felfedezése, és bár a Dream Theatert hallomásból előtte is ismertem, nem nagyon foglalkoztam vele. Ám történt egyszer, hogy a 2005-ös Tokiói G3 koncertet néztem DVD-n - ki tudja hanyadszorra - , és valamiért úgy döntöttem, hogy ezúttal nem tekerem át ennek a John Petrucci nevű arcnak a koncertjét, és milyen jól tettem! Konkrétan az agyam eldobtam, olyan gitározást láttam/hallottam, innen pedig csak egy lépés volt a Dream Theaterrel, majd viszonylag rövid időn belül szinte az összes létező prog bandával történő megismerkedés, szivacsként szívtam magamba ezt a zenét. Kedvenceim természetesen vannak szép számmal, felsorolni is nehéz lenne, így mondok inkább minden hangszerhez egy-egy zenészt, aki elsőre eszembe jut, és akiknek a művészete nagy hatással volt a zenei fejlődésemre:
- gitár: Michael Romeo (Symphony X)
- basszus: Mariusz Duda (Riverside)
- dob: Mike Portnoy (Sons of Apollo, ex-DT)
- billentyű: Derek Sherinian (Sons of Apollo, ex-DT)
- ének: Daniel Gildenlöw (Pain of Salvation)
Az előzetes infókból már lecsekkolhattuk, hogy a hamarosan megjelenő második nagylemezed vokáltémáiért Rob Lundgren felel. Róla mit kell tudni?
Rob egy nagyszerű hangi adottságokkal megáldott svéd énekes-Youtuber, akire először 2012 körül figyeltem fel, elsősorban a Symphony X feldolgozásai által. Követtem a csatornáját, néztem a videóit, átlagos feliratkozóként. Aztán amikor a második albumom megírása abba a fázisba jutott, hogy el kellett kezdenem gondolkodni, hogy mégis ki énekeljen rajta, akkor derült ki számomra némi kutakodás után, hogy Rob vállal session-éneklést is. Több se kellett, megkerestem, megegyeztük, és ennek az eredménye lesz hallható az idei korongon. Némi kulisszatitok: szegény eléggé megküzdött néhány énektémámmal, de végül mesterien vette az akadályokat!
A legendás billentyűvarázsló, Derek Sherinian is vendégeskedik majd a lemezen. Ezt hogy sikerült összehozni?
Derekről tudni kell, hogy baromi jó fej, és szívesen közreműködik feltörekvő zenészek albumain, természetesen csak abban az esetben, ha bejön neki a zene. A Facebook-oldalán szokta időnként kiírni, hogy várja a megkereséseket. Én is egy ilyen felhívásra küldtem el neki az egyik - akkor még sajnos elég kezdetleges állapotban létező - nótát, majd körülbelül egy óra múlva válaszolt, hogy tetszik neki a dal, ezért ha részemről még mindig oké, akkor feljátszik egy szólót rá. Ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki, így megegyeztünk, és nem sokkal később küldte is. Teljesen korrekt volt végig, a szóló pedig - abszolút nem meglepő módon - gyilkos lett!
A "The Shadow Out Of Time" H.P. Lovecraft azonos című novelláján alapuló konceptalbum lesz. Kérlek, vázold fel röviden a sztorit!
Hú, nem lesz könnyű, mert eléggé elvont és komplex történetről van szó. Alapvetően kicsit eltávolodva a Cthulhu-mondakörtől, az Árnyék az Időn Túlról a Dicső Faj történetét meséli el egy, a 20. század elején élő egyetemi tanár, Nathaniel szemszögéből. A Dicső Faj egy földönkívüli nép, akik képesek más, akár a múltban vagy a jövőben létező személlyel tudatot cserélni, kvázi megszállni a testét, így gyűjtve információkat minden korról, ezeket pedig gigantikus könyvtárakban raktározzák el. Nathaniel is ennek lett áldozata, az egyetemi katedrán esett össze egy csütörtök reggelen, és ezt követően 5 éven keresztül, bár eszméleténél volt, olyan dolgokat tett, úgy viselkedett, hogy körülötte mindenki teljesen idegen személynek érezte.
Később, miután a tudata visszakerült a saját testébe, álmokon és víziókon keresztül élte át újra azt, amit a megszállás alatt a Dicső Faj egyik példányának a testében látott: sok millió évvel az első ember megjelenése előtt ült a hatalmas könyvtárban, és egy kódexbe írta a saját kora történetét. Ahogy halad előre a sztori, kiderül, hogy Ausztráliában, a Nagy Homoksivatagban láttak hasonló romokat, mint amiről Nathaniel beszámolt, aki így egy expedíció keretében odautazott, hosszas keresés után megtalálta a lejáratot az immáron mélyen a föld alá került romos könyvtárba, és elindult megkeresni a könyvet, amit más testben, évmilliókkal ezelőtt ő maga írt…már amennyiben mindez valóság volt, és nem csak az elméje játéka…
Vinylen is elérhető lesz majd az anyag?
Bár tök jó dolognak tartom a most zajló bakelit-reneszánszt, ebben a formában nem fog megjelenni az album. A megjelenés napján a nagyobb digitális streaming-platformokon lesz elérhető, majd kicsit később, a tervek szerint jövő év elején limitált példányszámú CD-n is meg fog jelenni. Itt kiemelném, hogy ezúttal lesz több oldalas, igényes kivitelezésű booklet is a dalszövegekkel, valamint a borítóért is felelős Tóbiás Zoltán további illusztrációival, szóval érdemes lesz lecsapni erre a változatra is!
A progresszív rock anno a hetvenes évek egyik meghatározó stílusirányzataként funkcionált. Te hogy látod a műfaj jelenlegi helyzetét?
Azt látom, hogy nagyon szépen pezseg! Sorra jelennek meg a jobbnál-jobb albumok, sorra kerülnek elő izgalmasabbnál izgalmasabb zenekarok, koncertekben sem szenvedünk hiányt, szóval öröm számomra ezt látni, ennek részese lenni. Ugyanakkor, mivel a stílus jellegéből adódóan meglehetősen eklektikus, számos alműfaj létezik, így természetesen a mai progresszív zene már nem abban az értelemben progresszív, mint a Yes, a Genesis vagy a King Crimson a maga idejében. De ezzel nincs is baj, a régi nagy mesterek megteremtettek egy csodálatos zenei világot, elültettek egy magot, melyből mára százféle virág sarjadt. Azt sem tartom problémának, hogy a prog műfaj – lássuk be – ettől még mindig rétegzenének minősül, hiszen nem való mindenkinek, de nem is kell, hogy mindenkihez szóljon.
Zenei koncepció tekintetében mennyire tér el az új anyag az első nagylemeztől?
Teljesen, és semennyire se, rögtön ki is fejtem. Az első albumnál komponálási szempontból az aktuális legfőbb hatásom a Dream Theater volt, nincs ezen mit tagadni. Ennek megfelelően metalosabb volt az egész, tele héthúros témákkal, zúzósabb részekkel. A "The Shadow Out Of Time" esetében viszont már más megközelítést képzeltem el, ahogyan azt a sajtóanyagomban írtam is, Lovecraft történeteinek megzenésítéséhez mindig is a klasszikus prog-rockból merítő, borongósabb muzsikát gondoltam a legideálisabbnak. Így ezen az albumon kizárólag standard hangolású hathúros gitár hallható, kevesebb darával, több melódiával és akusztikus résszel, mindezt úgy, hogy közben megmaradt a zene 100 százalékos Enigmatic Infinitynek, csak más formában tálalva.
Hangzás szempontjából sikerült megvalósítani az elképzelésedet?
Bevallom, eleinte azt szerettem volna, hogy egy az egyben reprodukáljuk a jellegzetes, tipikusan 70-es évekbeli prog-rock-hangzást. Ez a tervem addig tartott, amíg Peti Andris (a komlói CETT Hangstúdió vezetője) meg nem mutatott pár korai masztert, melyek már akkor annyira jól szóltak, egyszerre modernül és hagyománytisztelően, hogy elvetettem a poros hangzás ötletét, és a korszerűbb megszólalás mellett tettem le a voksom. Jól döntöttem, mert bitangul szól az anyag, maximálisan meg vagyok elégedve, le a kalappal Andris előtt!
Vannak olyan terveid, hogy egyszer majd színpadra viszed az Enigmatic Infinityt?
Vannak bizony, nem is akármilyenek! Viszont ezekről még konkrétumokat nem szeretnék elárulni, meg egyelőre azt sem tudom biztosra megmondani, hogy mi fog belőle megvalósulni, de érdemes figyelni a közösségi felületeket, mert minden fontosabb történésről hírt fogok adni.
Nándor, köszönjük szépen!
