Negyedik stúdióalbumánál tart a svéd Avatarium: a Nuclear Blast kiadó november 22-én jelentette meg "The Fire I Long For" címmel aktuális anyagukat. A csapat stabilan, kétévente jelentkezik friss lemezzel és eddig mindig sikerült újabb és újabb színeket felfesteniük az együttes zenei palettájára. Nem árulunk el nagy titkot: most sem vallottak kudarcot és rendkívül erős produkcióval álltak elő, habár felütötte a fejét munkájukban egy számomra nem túl szimpatikus tendencia is.
Az Avatarium 2012-ben indult a Candlemass-főnök Leif Edling szólóprojektjeként, akit Marcus Jidell gitáros, a Candlemass producere segített ki, aki egyébként a másik Edling-banda, a The Doomsday Kingdom bárdistája is egyben. Lars Sköld, a Tiamat dobosa is csatlakozott, majd a kirakós utolsó darabkája Jidell feleségének, Jennie-Ann Smith-nek a személyében érkezett. A hölgynek valami egészen varázslatos, mágikus minőségű hangja van, ráadásul olyan ízlésesen, mindenféle megjátszott manírtól és divatos hajlítgatásoktól mentesen énekel, hogy tényleg élvezet hallgatni az előadását. Nekem valahogy mindig Ann Wilson hangja ugrik be: a Heart legendás énekesnőjének van ilyen érzelmekkel teli, csodálatos torka.
A Rozsdagyárban szinte a teljes Edling-tábor terméséről írtunk kritikákat: az Avatarium előző két lemezéről ITT és ITT, a Candlemass visszatérő korongjáról ITT, míg a The Doomsday Kingdom albumáról ITT. Van tehát viszonyítási alap bőven: egy zenekar negyedik sorlemezére pedig már minden szempontból kiérlelt, megszilárdult produkció kerül, a kezdeti bizonytalankodások és gyermekbetegségek nélkül.
A svédek egyfajta pszichedelikus, művészi igényességű doom rockot játszanak, melybe alaposan belemászik a '70-es évek klasszikus, veretes hard rockja is. Azonban senki se a mostanában olyannyira divatos, női énekessel felálló, okkultista stoner doom egyenbandákra gondoljon: itt ennek nyoma sincs, van viszont bőven fantasztikus dalszerzői véna, kifejezetten ihletett zeneiség és remek, egyéni karakterrel rendelkező daláradat.
Leif Edling időközben azért háttérbe is vonult, köszönhetően részben betegségének (nem tudta már vállalni a rendszeres koncertezést egészségi állapota miatt), másrészt számos egyéb elfoglaltsága okán. Helyére Mats Rydström basszusgitáros érkezett, illetve 2016 óta rendes tag Rickard Nilsson billentyűs is, aki a friss anyagon már jelentősebb szerepet kapott.
Edling a "The Fire I Long For" koronghoz mindösszesen három nótával járult hozzá, a fő dalszerzői feladat pedig a Smith-Jidell házaspárra hárult. Gyanítom, hogy a Candlemass-főnök a klasszikusabb doom tételekért felel, míg az elszállósabb darabok már inkább a zenekar közös munkájának eredménye.
A bevezetőben jeleztem, hogy felfedezni véltem egy olyan tendenciát, mely eddig nem volt jellemző a svédek lemezeire, azonban itt bizony már konkrét jelei tapasztalhatóak ennek, ami számomra nem igazán pozitívum. Az utóbbi években több, számomra kedves zenekar, mely egészen egyedi és sajátos világot épített ki diszkográfiájával, legújabb korongjain egész egyszerűen a klasszikus '70-es évekbeli bandák hangzásvilágát, igen gyakran azok ikonikus frontembereinek minden manírját, hanghordozását, sőt, extrém esetben kiejtését is lemásolja és fejlődésként vezeti elő dalaiban.
Egészen konkrétan itt például az Opeth 2016-os "Sorceress" albumára és az ott érzékelhető Jethro Tull (Ian Anderson) fetisizmusra gondolok, no meg a Spiritual Beggars egészen gyalázatos, szintén 2016-os "Sunrise To Sundown" lemezére, melyen a Coverdale-Hughes korszakos Deep Purple munkássága lett a kizárólagos sorvezető (dalszerkezet és dallammenet szintjén). Számomra ez teljesen értelmezhetetlen és nem is tudok ezzel mit kezdeni.
Nos, az Avatarium két banda megoldásait emeli be áttételesen a dalaiba: a Pink Floyd és a Deep Purple atmoszférája teszi tiszteletét több tételben is, de szerencsére a svédek ezt szinte jelzésértékűen, mintegy finom utalásféleképpen oldják meg. A nyitó, közel-keleti hangulatokkal operáló Voices című darabban egy Jon Lord orgonafutam mellé érkezik egy Gilmour-ihletettségű gitárszóló, míg a Porcelain Skull című tételben szintén egy Deep Purple-féle Hammond-dübörgés és Blackmore-hatású kitekert, síró gitármenet emlékeztet minket arra, hogy milyen művek is születtek anno a hetvenes években.
Nem zavaró a dolog, erről szó sincs, csak éppen eddig ez nem volt jellemző az Avatariumra és érzésem szerint olyannyira egyedi hangzásvilággal és zenei arculattal rendelkeznek, hogy erre semmi szükségük sincs. Az új anyag pedig számomra pontosan hogy szikárabb, doomosabb, ha tetszik, metalosabb lett és kevésbé játékos vagy szellős, ellentétben a korábbi korongjaikkal. Persze itt is találunk borzongatóan szép, zongorával kísért balladákat (Lay Me Down, Stars They Move), de az Epitaph Of Heroes például egy hétperces, komplex doom mestermű, mely akár az idei Candlemass-albumra is ráférhetett volna.
Talán azért, mert már túl vagyok az újdonság és a felfedezés izgalmán, mivel ez már a svédek negyedik lemeze, de most valahogy nem ütött akkorát a "The Fire I Long For", mint elődei. Kiváló, kimagasló színvonalú anyag ez is, köröket ver a pályatársai produkcióira, de az első szerelem varázslatos érzése már elmúlt. De azért a kiegyensúlyozott házaséletnek is megvannak a maga szépségei, ugyebár.
8,5/10
Fotó: Phil Jamieson
