Rozsdagyár

STIU NU STIU - Sick Sad Love (2019)

2019. december 04. - Mr.Zoom

a4251187010_10.jpg

Azzal kezdem, amivel zárni szoktam: ez a lemez tízből tíz pont, kész. Nem is érdemes tovább olvasni, gyorsan rá kell kattanni, amíg friss! Minek a sok duma? Akinek van füle, hallhatja, mi történik itt, akinek meg nincs, gondolom, nem olvas lemezkritikákat. Legyen vigasza ebben a téli időben, hogy legalább nem fáznak a hallójáratai. Bár én azt hiszem, fülek nélkül is hall valamit az ember, csak hát ez nem ugyanaz, ezért sajnálom, így ismeretlenül is. Istennek hála, nekem megvan mindkettő, így van mit a lemezanyag irányába fordítanom.

Svédország… Már megint Svédország! Mi van ott fent északon? Gondolom nagy hó és hideg, de azért… Stockholm… Göteborg… Malmö… Ezek nem lehetnek rossz helyek! Ennyi zenekart! Mint földből a gombák, úgy nőnek ki a hó alól a jobbnál jobb svéd bandák, minden műfajban, amit csak el lehet képzelni, sőt, mint a példa mutatja, még olyanból is, amit nem. Ezeknek a zenészeknek műfaj sem nagyon kell! Össze-vissza játszanak, alaposan próbára teszik a legtürelmesebb hallgató befogadási készségét is, mégis, ahogy véget ér az album, máris úgy érzem, kezdődhetne újra. Az ilyen formabontó csapatok nálam egyenesen beletalálnak a kör közepébe, és ez a telitalálat általában örök szerelmet eredményez.

Így lehet egy embernek évente akár húsz-huszonöt szerelme is, ha csak a legjobbakat számoljuk össze. "Miért, olyan sok jó zene van mostanában?" kérdezhetné egy zenei fronton járatlan érdeklődő, és igen, a válasz az, hogy szerencsére van bőven, de ez a túltermeléssel van összefüggésben. Olyan mennyiségben ontják a kiadók a minőségi produkciókat, hogy közöttük a nagy számok törvénye alapján kell lennie izgalmasnak is. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a sok futószalagon készült tucatáruval nem lehet kitűnni.

De vajon ki akart-e tűnni minden áron a 2012 augusztusában alakult, ránézésre semmi extrát nem mutató társulat? Úgy vélem, igen. Különben nem választott volna nevéül egy román (!) eredetű szófordulatot, ami a „Tudom, hogy semmit nem tudok” kifejezést takarja. Ezzel nagyjából magam is így volnék, legalább egy valamit azonban biztosan tudok, hogy ők tudnak. Nagyon is. Hiába állítják az ellenkezőjét.

Egyfajta noise-rock lehet a beskatulyázás, hogy némi fogalmunk legyen róla, miről is van szó. Tehát nem metal, de van súlya rendesen, nem is progresszív rock, de variálnak gőzerővel, nem punk, de tapintható benne a lázadás, nem kísérleti zene, de minket tekint kísérleti egereknek. Esküszöm, miután felvesznek egy ilyen lemezt, azt lesik, ki fog rajta kiakadni elsőnek, és vajon hányan fognak benne értéket találni? Ez utóbbiak lehetnek kevesebben, úgy sejtem, de sebaj, ebben a zenei világban jól érzem magam.

Olyan nincs, hogy nekem egy zenekarról ne jutna eszembe egy másik, még akkor is, ha előre megfontolt szándékkal nem akarnak hasonlítani senkire, ezért máris mondom, mire jutottam, amikor visszatekintettem az időben.  A magyar Metal Hammer lemezkritikái „Sokkoló Korongok” címszó alatt jelentek meg a hőskorban, és e rovat végén „Sokkoló Korongok Extra” is szerepelt. Ebben olyan lemezeket ajánlottak a rockerek figyelmébe, amelyeknek csak érintőlegesen volt köze a metalhoz (vagy egyáltalán nem), és itt lehetett olvasni a finn EBPSATRFM zenekarról, akiknek „Music For McDonalds” illetve „Normal But Normal” címmel jelentek meg lemezeik. Na, ezekről a finnekről írták anno, hogy beskatulyázhatatlan, elmebeteg rockzenét játszanak, vadul és érzékletesen.

Néhány számuk ma is megtalálható az interneten, talán már nem is tűnnek annyira rendhagyónak, pedig ott és akkor azok voltak. Na, de ehhez a finn csapathoz képest a svédek rendesen rátettek még egy lapáttal. Csak a hangzóanyag vége felé közeledve van pihi, addig kapaszkodni kell, mert adagolják a zűrzavart nagykanállal!

További kapcsolódási pont lehet az Inger Lorre vezette The Nymphs első és egyetlen albuma, és az ausztrál Dirty Three munkássága (őket már sokadszorra veszem elő, esetleg megérdemelnének egy hosszabb lélegzetvételű bemutatót, mert messze megelőzték korukat, és úgy tűnik, hogy a zabolázatlan, sajátos irányvonalú zenekarok újra feljövőben vannak).

Most kapaszkodjon a tisztelt olvasó: minden jel arra vall, hogy ez a titokzatos együttes valódi szupergroupként alakult. Alapították: Kalle Mattsson - gitár (Moon & Sun, Arms and Legs, King Kong Kobra), Martin Sandström - basszus (Caterpillar Ghost, Jeniferever), Per Tholander - dob (The Search) és Billie Lindahl - ének (Promise And The Monster).

Remélem, most már sokkal tisztábban lát mindenki. Nálam bizonyára igen, mert én soha az életben nem hallottam ezekről a formációkról, de ami fájdalmasabb, hogy mindeddig az SNS-ről sem, pedig nem ez az első megjelenésük. Összesen három nagylemezük készült: "Ultra Silvam" 2014, "Fake End" 2016, "Sick Sad Love" 2019

A megalakulás óta a felállás kicsit átrendeződött, Bille Lindahl énekesnő távozott, így az új lemez felvételein már nem tudott ott lenni, helyette viszont a fiúk beszerveztek nem kevesebb, mint három énekesnőt. Velük készítették el a "Sick Sad Love" albumot (eredetileg "Trada", azaz "Ugar" volt a munkacím, talán érdemes lett volna hagyni). Ezek közül a hölgyek közül egy meg is ragadt náluk, ő a jelenlegi frontember, neve Jessica Mengarelli. A másik kettő közreműködő volt: Mirella Hautala és Frida Herchenröther.

Na szóval… Ott kezdődik az alap, hogy basszus. Nagyon hangos, erős, uralja a terepet. Rendben. A gitár = zajgenerátor. Ezzel vigyázni kell, mert fordítva sülhet el, vannak kritikus pontjai, de nálam még éppen belefér a kibírható, mi több élvezetes kategóriába. Az énekesnő… Nem rossz. Lehetne egy kicsivel dallamosabb, erősebb torok, jobban tetszene, ha néha jól kiemelné a hangokat, mert egy idő után kissé beleszürkül az egészbe, hmm… mondjuk, hogy elfogadható. Mivel a zene nagyon tömény, sok szálon futó, így nekem nem okoz problémát a kicsit színtelenebb hang. A lassabb, merengősebb részekben azért sokkal jobban érvényesül, mint a nyers rockban.

A dobolás… talán-talán a leggyengébb pont. Mentségükre szóljon, hogy az ilyen kaotikus örvénylésben nagyon nehéz virgonckodni a dobon. Akinek a füle (az enyémhez hasonlóan) a finomra hangolt prog/thrash/metal lemezek dobhangzásához szokott, az már a kezdetektől kiszúrja a hanyagul kezelt megszólalást e téren, de ez legyen a legnagyobb fájdalmunk ezzel a koronggal kapcsolatban.

Tartalmilag nagyon érett, határokat feszegető, tabudöntögető alkotás, csak olyanoknak ajánlom, akik kedvelik a műfajok közötti mezsgyéken egyensúlyozó előadókat. Miután az ausztrál Crooked Fiddle Band már megalkotta az év legbetegebb albumát, melyet komplexitásban, zenei ötletekben és őrültködésben nehéz felülmúlni, így nem állíthatom, hogy párját ritkító ez a kiadvány, de hogy nem piskóta, az tuti!

10/10

37124.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4015337370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása