Egy nem mindennapi anyagról írok most kritikát, mivel a Sons Of Apollo minden tekintetben egy különleges zenekar, mind a tagságot, mind pedig az általuk leszállított nagylemezt illetően. A szupergroup nem ismeretlen a nagyközönség előtt, hiszen a szóban forgó anyag már a második soralbumuk.
A hangzás: nem sok esetben fordul elő, hogy már az előzetesen kiküldött promó is úgy megdörrenjen, hogy abba még a föld is beleremeg: a hangszerek rendkívül testesen, erőteljesen és jól elkülönülve szólalnak meg.
Billy Sheehan: róla már egyszer leírtam a véleményemet; most sem tudok róla mást mondani, minthogy mestere a hangszerének, teljesen átszellemülve, hatalmas beleéléssel és profizmussal játszik a négyhúrosán. Nem titok, hogy ő a kedvenc basszusgitárosaim egyike. Egy Mr. Big-koncert után lopta be magát a szívembe; lehengerlő teljesítménye, vidám, emberközeli hozzáállása nem csak rám volt ilyen hatással, a teljes közönséget elbűvölte a zseniális basszer.
Mike Portnoy: az ő munkássága sem hagy hidegen; tetszik a sokoldalúsága, a zenefanatizmusa. A Dream Theaterben eltöltött korszakát illetően pártatlan vagyok, mert bár szeretem a DT zenéjét, de nem vagyok hatalmas rajongója a bandának; így hát nem igazán helyeztem mikroszkóp alá az ő és az utódja dobtechnikáját, összehasonlítva, hogy melyik a jobb, vagy éppen melyik illik jobban a DT stílusához. Mindenesetre Mike tudásához, illetve minőségi játékához nem férhet kétség, az egyszer biztos.
Derek Sherinian: az Enigmatic Infinity nemrég megjelent második albumán (lemezkritikánk ITT olvasható) vendégeskedő zenészről is nagyjából hasonló véleménnyel vagyok, mint Mike Portnoyról. Az ő játéka is kimondottan tetszik, de sosem hasonlítgattam Jordan Rudesshez, nem elemezgettem, hogy melyikük jobb zenész meg ilyesmi. Jordan legutóbbi szólóalbuma egyébként igazán remekbe szabott anyag lett (lemezkritikánk ITT olvasható).
Jeff Scott Soto: az ő pályafutását ez idáig nem igazán kísértem figyelemmel; a Sons Of Apollo keltette fel az érdeklődésemet a személyét illetően. Nagyszerű énekes, kiválóan hozza a hard rock műfajhoz a leginkább passzoló, középmély, erőteljes vokált. Korrektül énekel a fazon, nincs mese.
Ron "Bumblefoot" Thal: A klasszikus felállású Guns N' Roses szétesését követően ő került Slash helyére. A játéka egyszerre képviseli a hard rockos és a modern metalos megközelítést. Őt sem ismertem korábban, egészen pontosan nem nagyon foglalkoztam vele; az újkori GN'R sem igazán hozott lázba. A Sons Of Apollo soraiban mindenesetre kiválóan helyt áll, vele kapcsolatban sincs hiányérzetem.
Az előzmények: a formáció a megalakulásuk évében, 2017-ben dobta piacra debütalbumát, majd másodikként rögtön egy koncertlemez következett 2019-ben. A bemutatkozó anyag részben egy erősen a hetvenes évekből táplálkozó, bivalyerős prog/hard rock korong lett, melyben olyan legendás zenekarok hatásai köszönnek vissza, mint például a Blackmore/Dio páros által fémjelzett Rainbow.
A dalok: a Goodbye Divinity szép lassan bontakozik ki, már itt érezni, hogy valami nagyszerű anyaggal van dolgunk. A felvezetés után berobban egy erőteljes riff, majd egy bitangerős, ám dallamokban is jócskán jeleskedő dal kerekedik belőle. A modern riffelés és a klasszikus hard rock elemek érdekes elegyeként funkcionáló tétel friss, energikus, mai. Semmi erőltetett retro-jelleg nem érződik rajta.
A Wither To Black Portnoy falrengető dobolásával nyit, melyet Bumblefoot szigorú és kőkemény riffje követ. Billy basszusjátéka tökéletesen kiegészíti ezeket, melynek összessége egy brutál kemény hard rock dalt eredményez. A tétel közepén aztán Derek is hozzáteszi a magáét. Az Asphyxiation ismét megvillant egy extrém metal riffet rögtön az elején, de mondhatni, hogy az egész dal amolyan modern metal alapokon nyugszik. Egyedül Sherinian szintetizátor-bűvölése fogott meg, a dal többi része sajnos elment mellettem így elsőre.
A Desolate July alatt szerencsére visszatér a banda magas fokú zsenialitása: a balladisztikus jellegű dalt egy gyönyörű zongoraakkord vezeti fel; Soto itt egy kissé jobban kiereszti a hangját, mint az előzőekben, a többiek visszafogottan, de hatalmas beleéléssel játszanak. A King Of Delusion sejtelmes, tipikus prog-rock szellemiségben fogant szintiszőnyege egy brutál, húzós riffelésbe torkollik. A rendkívül sokoldalú, közel kilencperces dal ezen felül még sok-sok érdekességet tartogat.
A Fall To Ascend szintén egy modern ízekkel operáló, rendkívül húzós, továbbá sok játékosságot is magában foglaló szerzemény. A Resurrection Day egy kis Rainbow-szellemiséget áraszt, a záró New World Today érzelmes kezdése becsapós, mert nem ballada, viszont ez a leginkább prog-rock jellegű, valamint a leghosszabb (tizenhat perc) dal az albumon.
Összegzés: a szupergroup egy majdnem tökéletes lemezt tett le az asztalra ismét. Egyaránt lenyűgözheti a prog-rock, a hard rock, valamint a modernebb megközelítésű metalmuzsika rajongóit is. Az biztos, hogy nálam sokat fog pörögni az anyag. A Sons Of Apollo "MMXX" című második sorlemeze 2020. január 17-én jelenik meg az InsideOut Music gondozásában. Hazánkban pedig március 25-én láthatjuk őket a Barba Negra színpadán.
9,5/10
