Rozsdagyár

FIVE FINGER DEATH PUNCH - F8 (2020)

2020. március 04. - Vendégszerző RGY

ffdp_cover_1.jpg

Megjelent a Five Finger Death Punch legújabb lemeze, az „F8”, mely a címből kikövetkeztethető módon a nyolcadik stúdióalbum a zenekar életében. Számomra egy „The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell”-hez hasonló hangulatot hoz, továbbá a legutóbbi „And Justice for None” korong érzelemvilágát eleveníti fel. Akinek ezek a lemezek tetszettek, vagy úgy általánosságban szereti hallgatni a Five Finger munkásságát az nem fog csalódni, de vajon mit nyújt ez az album a nem rajongóknak?

Közel két hete volt Magyarországon a banda a Papp László Sportarénában, ahol óriási bulit csaptak, mely örökre emlékezetes marad a magyar metalközösségnek (koncertbeszámolónk ITT olvasható). Lássuk, fogható-e ehhez az élményhez a banda mostani munkája?! Van-e olyan izgalmas és monumentális a csapat, mint élőben?

A lemez első tétele egyből a címadó dal, az F8. Ez a szám nem feltétlen nevezhető dalnak, inkább intróként szolgál a korong felvezetésére, megadva a kezdeti hangulatot. Ha már az album címadó tételéről van szó, akkor ki kell térnünk pár dologra. Mint említettem, ez a nyolcadik stúdiólemeze a Five Finger Death Punchnak, amelyet az album címében fel is tűntetnek: látszik a nyolcas, de ugyanakkor ez egy szójátékot is eredményez, mivel a „8-at” angolul „eight-nek (ejtsd: éjt)” mondjuk és az így kiejtett „f-éjt” az angol „fate” szót eredményezi, ami a sorsot jelenti. De vajon milyen sorsot lát maga előtt a zenekar? A motívumot továbbgondolva azt is észrevehetjük, hogy a 8-as elfordítva a végtelen jelét adja, így erősítve a sors beteljesülésének kötelező jellegét.

De menjünk is tovább, a F8 az albumról elsőként bemutatott dalt, az Inside Out-ot vezeti fel, amelyet a Full Circle és a Living The Dream követ, melyeket szintén hallhattunk már az elmúlt hónapokban. Utóbbi dal tele egy Sham Pain-es és The Pride-os gondolatot követ, és szintén tele van popkulturális utalásokkal, mint Superman meg Iron Man. Véleményem szerint ez az intró utáni három dal baromira erős löketet ad a lemeznek, még annak ellenére is, hogy hallhattuk már őket. Kapunk egy instant tízperces zúzdát: a srácok a már ismert erővel csapnak a húrok közé, mégis van valami saját varázsa a mostani riffeknek. Lehet, a sampler kiegészítéseknek vagy a szünetekkel való okosabb játszásnak köszönhetőek ezek, de az biztos, hogy élvezet hallgatni az új tételeket. A Living the Dream alatt az ember képtelen nem bólogatni. A refrén előtti megállások kiemelik ezt a dalt, melyek nagyon jól működnek, és már váratják velem, hogy élőben is hallhassam ezt a tételt.

A nagy csapatás után fellélegzünk egy kicsit, érkezik egy ballada a zenekartól megszokott módon: A Little Bit Off. Ez a szám nem a The Wrong Side Of Heaven szintű rockhimnusz, de baromi hangulatos. Már az első pár sor alatt berántja az embert, hogy a refrén dúdolását mindenki kövesse már. A koncertbeszámoló alatt említettem a jelenetet, amikor Zoltán Báthory és Ivan Moody egy kanapén ülve jammeltek: egy gitár, egy ének és több ezer hang a nézőközönségből. Kicsit úgy érzem, hogy szándékosan úgy írták meg ezt a dalt, hogy ez a hangulat ébredjen fel bennünk, és biztos vagyok benne, hogy a legközelebb élőben eltolják ezt a nótát. Ha részekre kéne bontanom a lemezt, akkor azt mondanám, ez volt az első felvonás és következik a második.

De elég a nyugodalomból legyünk újra dühösek: Bottom Of The Top. Visszatérünk a veretéshez, ahol a gyors, zúzós és a cammogós gitártémák egyaránt előkerülnek, nem beszélve a tiszta kiállásról a dal közepén. Ezen a ponton a dalszövegben van egy olyan sor, ahol Ivan azt üvölti, hogy „Are you not entertained?” tehát „Nem szórakozol jól?”. Dehogynem! Eddig abszolút olyan a lemez, mint amit elvártam, talán egy picit jobb is.

Az ezt követő To Be Alone egy kicsit felejtős, tipikus 5FDP-dal, bemutatva, hogy érezhette magát Ivan a rehabilitáció alatt. Nem rossz, de nem is nagyon maradt emlékezetes. Viszont az ezt követő, Mother May I (Tic Toc) annál inkább. Említettem, hogy az előző albumhoz hasonlóan a zenekar ezen a lemezen is kísérletezett sampler témákkal, ebben a dalban például egy bomba ketyegő hangja kíséri a dalt. Hangulatos, viszont, ahogy ebben a dalban, úgy a lemez egészén is elfért volna több ilyen próbálkozás. Ami viszont abszolút jól működött, és ami szerintem nagyon nagy erőssége a zenekarnak, hogy folyamatosan két gitárszólammal dolgoznak és nagyon aktívak a dallambeli színesítések. Ebben a dalban tűnt fel igazán, hogy ez a Five Fingerben mennyire meghatározó, és amúgy milyen sokat tesz hozzá a zenéhez.

A második felvonás szintén egy balladával zárul: The Darkness Settles In. Ez a dal már jobban hajaz az említett rockhimnusz hangulatra, sőt szabályosan azt érzem, hogy a zenekar megpróbált írni még egy Wrong Side-ot. Hááát… félre értés ne essék, jó hallgatni ezt a dalt, és megvan a saját atmoszférája, de lehetett volna sokkal jobb is. Épül, és bővül a hangzás, megy felfelé a dal, de olyan, mintha soha nem érné el a csúcspontját, ami lehet, szándékos volt, lévén, hogy „beépül a sötétség”, de ha nincs tetőpontja a dalnak, akkor az emberek nem fogják szívesen hallgatni. Jöjjön a harmadik felvonás.

Ez a szekció a nem túl kreatív nevű This Is Warral kezd, és amennyire egyszerű a neve, annyira kőbalta a zene is. Kicsit a Dot Your Eyes-ra emlékeztetett, ahol annyira megy a harag, hogy első pár alkalommal észre sem vettem, hol van a refrén. Itt is ezt tapasztaltam, és nem tudom, hogy én untam meg az ilyen típusú zúzást vagy tényleg ennyire buta a dal. Én már szabályosan átnyomtam volna ezt a számot. Sajnos a harmadik felvonásban nincs igazán szóra érdemes dal. A Leave It All Behind még hangulatos, jó felépítéssel és húzással, de eléggé 5FDP séma-dal. A Scar Tissue-ról meg szabályosan megfeledkeztem. Félreértés ne essék, nem rosszak ezek a dalok sem. 5FDP-től megszokott, jó zenéről van szó, csak a 80. dalra kezd az embernek sok lenni és szeretne valami újat hallani. A zenekarok pályafutásuk ezen pontjára el szoktak jutni addig, hogy a nagyság miatt mernek már új dolgokkal kísérletezni, de ez itt nem igazán történt meg.

Ivan és Zoli bombabiztosan gyártják le és viszik el a hátukon a dalokat: a ritmus erős és változatos, a szünetekkel jól játszanak, Chris Kael is gond nélkül a helyén van, és a dob sem rossz, csak ugyanolyan, mint volt, még annak ellenére is, hogy Charlie Engen az új dobos. Nem tudom, hogy a srác tényleg ennyire hasonlóan muzsikál Jeremy Spencerhez, vagy csak ráerőltették a többiek, hogy ilyen témákat játsszon, de sajnálom, hogy ez történt, mert láttunk már rá példát az Avenged Sevenfoldban Bruce Wackermannel, hogy mennyire tudja színesíteni a zenét egy új szereplő a zenekarban. És hogy Jasonre is reflektáljak: szeretem, ahogy szólózik ez a srác, de hogy abban nem sok kreativitás van, az is biztos. Eddig is mindenki megmondhatta, hogy annak ellenére, hogy a szólók hangulatosak, a Five Finger sosem azokról volt híres. Ezt a tényt az ezen a lemezen hallható dallammenetek sem másítják meg.

Na de, hogy jót is mondjak, itt a harmadik felvonás zárótétele, és egyben a harmadik ballada: The Brighter Side Of Grey. Végre ennél a számnál eljutott a lemez oda, hogy egy igazi erőteljes, lassú dalt mutasson meg. Ez a tétel tele van energiával, mely tökéletesen van kiengedve a hallgatóság számára. A lemez eleje is lassan indult az intróval, és a vége is lassan zárul ezzel a balladával, megadva a keretet a végtelen jelhez. Ez a dal kiváló zárása egy lemeznek, és méltó a Five Finger Death Punch-hoz.

Ha valaki esetleg még továbbmegy a bónusztételekhez a lemezen, akkor egy baromi kemény dallal, a Making Monsters-zel, (melynek szerintem sokkal inkább rá kellett volna kerülni a lemezre, mint egy This Is War-nak) és a Death Punch Theoryval találkozik. Utóbbi tele van régi dalok elemeivel, melyek közül én a „The Way Of The Fist” két dalát ismertem fel, a The Devil’s Own­-t és a White Knuckles-t. Érdemes rájuk is időt szánni.

Összegzésül: A lemez egy hihetetlen erős motívummal indít, melyet egyből nagyon sok jó dal követ, de sajnos a második felére az egy-két gyöngyszem ellenére is unalmassá válik, és a kezdeti elképzelés nem sok nyer értelmet. Lehet, csak én voltam felületes, de négy-öt hallgatás után nem derült ki számomra több. A maszter és a mix tökéletes, a zenészek abszolút elemükben vannak, a Five Finger Death Punch talán erősebb is, mint a botrányok előtt, viszont nem léptek előrébb igazán. A lemezen kipróbál a zenekar egy-két újdonságot, de még mindig ugyanaz a kerékvágás. Minden dal önti magából a szomorúságot és a dühöt, melyek közül a többségre rá lehet hangolódni akkor is, ha épp nem utáljuk a világot, de jó lett volna azt látni, hogy az elmúlt időszakban szintet lép a csapat. Most se rossz, de annyi, mint eddig. Valószínűleg ez az üzenete a lemeznek is: az a sorsa a zenekarnak, hogy az örökké tartó dühöt, haragot és fájdalmat öntse a zenébe, mert ez ott lesz mindig a világban, és elkerülhetetlen. Pozitívabb véget vártam volna több jó dallal.

6,5/10

ffdp_band.jpg

Szerző: Dudás Kristóf

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8415503568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

metz_sharon · http://metz-szet.blog.hu 2021.06.25. 11:25:19

Nekem meg pont ez, The Darkness Settles In üt be ezen az albumon.
Így ahogy van -- katarzis.:)
Ennél a dalnál szerettem bele végképp Ivan hangjába.
Tervezem , h csinálok belőle egy műfordítást.
Én amúgy " A sötétség beáll"-nak fordítom a címet, tekintve, hogy a függőségéről szól.
süti beállítások módosítása