A spanyol River Crow nevű zenekar elsősorban arról nevezetes, hogy 2018-as első lemezükön nem kisebb név, mint maga Eddie Vedder énekelt, egy frappánsan hangzó álnév alatt… Na jó, ez nem egészen igaz. De ha valaki meghallgatja ezt a lemezanyagot, bizonyára aláírja a megállapítást, miszerint nem áll annyira messze ez a bevezető a valóságtól… Csak egy kicsit igazítanunk kell a megfogalmazáson, és máris nem lódítunk akkorát: olyan hatása van az egésznek, mintha maga Eddie Vedder vette volna magához a mikrofont, hogy egy jóval izmosabb, erősebb, hogy azt ne mondjam metalosabb közegben is kipróbálja magát.
Az a bizonyos kiadvány "No More Redemption” címmel került a boltokba, és bár túl nagy visszhangot nem keltett, én magam örömmel fedeztem fel tavaly, és a mai napig szívesen hallgatom. Teszem ezt annak ellenére, hogy elemeiben nem teljesen eredeti a produkció. A hajlítások, a hangok kitartásai, egyszóval a vokális megoldások a Pearl Jamet (és kortárs riválisaikat) idézik, miközben a zenében leginkább a kilencvenes évek közepének szofisztikáltabb őrlése van jelen.
Volt az a periódus, amikor a grunge olyan szinten söpört végig az egész világon, hogy még a Metallica vagy a Testament is jelentős fazonváltásra adta a fejét, és számos ultragyors thrashbanda csempészett lebegős motívumokat, lehangolt gitárokat, groove-alapú basszusfutamokat a zenéjébe. Sok ortodox metalhívő valóságos szentségtörésnek élte meg ezeket az új áramlatokat, pedig szerintem pont ekkor vált igazán érdekessé a színtér, és az ebben az érában készült technikás thrash/death/metal lemezek mai napig a legjobbak. Annyira erősek, hogy még a másod-, harmadvonal is elképesztő csemegéket kínál a zenei ínyenceknek, tervezek is egy „Best of Underrated Thrash Albums” vagy valami hasonló listát összedobni, mert tényleg érdemes erre a vonalra figyelni.
A fent nevezett spanyol együttes bemutatkozása olyan volt, mintha ebből a bizonyos közegből érkezett volna, és a mai technikai megszólalással ötvözve ez egy kiemelkedően erős lemezanyagot eredményezett. Izgalommal vártam tehát az idén megjelenő folytatást, ami "Remains Of A New Life” címmel meg is érkezett. Talán a fokozott várakozás okozza, vagy még idő kell a cucc megemésztéséhez, nem tudom, valahogy számomra ez az új lemez annyira nem hasít. Jól szól, és egy remekül összerakott kis anyag, de valahogy elmegy mellettem.
Lényegi változások: David Lopez visszavett a Vedderkedésből és ráment a dallamok szűkítésére, a brutalitás kiemelésére. Screamo-elemeket épített be a hangzásba, ami az egész zenekar megszólalását tekintve jóval modernebb, mint az előző lemezen volt. Azt nem mondanám, hogy ezzel máris egy újabb nu metal formáció született, mert maradt bőven a régi ízekből is, de az teljesen biztos, hogy az old school vonásokból már jóval kevesebb van jelen. Más szóval: igazodtak a trendekhez. Legalábbis metalszinten. Hogy ez jó vagy nem, igazából nehéz eldönteni, én úgy szerettem meg őket, ahogy régebben szóltak, de aki ma ezzel a lemezzel kezdi a velük való ismerkedést, talán éppen ellenkező véleményen van.
A lemezt nyitó Little Bastard például egy jó kis zúzós-húzós, fejbólintós témára épül, ám aki a korábbi lemezt ismeri, azonnal felkapja a fejét a gitárosok megoldásaira, már nem riffekre alapoznak, hanem a döngölésbe szúrnak bele egy-egy dallamot, ami messze nem ugyanaz. A szaggatott, tempót megtörő dalszerkezet is újítás, erre mondom azt, még szokni kell tőlük. Az énekes viszont még ebben a formában is kifejezetten jó.
Számomra az Isolation lenne az az irány, amely felé érdemes lenne mennie a csapatnak. Fifikás nyitódallamok jönnek a gitárokból, rozsdás szövegmondás és kellően szigorú ének váltakoznak az alapvetően dallamközpontú nótában, egyértelműen ez áll a legjobban nekik. Ebben érzem leginkább a régi suli és a mai hangzás elegyét izgalmasnak. Ez nem szimpla dara-ének-szóló-dara előadás, hanem egy jó kis komplex tétel, melyben felüti a fejét számos nagy előd a már említett időszakból.
A Breaking Cowards című tételben a Metallica hatását érzem, nagyjából a "Reload" környékéről, amit nem tart mindenki a legjobban sikerült lemezüknek (én sem), de nem is nevezném hallgathatatlan mellékvágánynak. Az alteros rock és a zúzás elegye. Ugyanilyen elegyet képez az Inside Me, vagy a Hell Down is. A Madness And Road mutatja leginkább azokat a bizonyos grunge metal stílusjegyeket, melyek az első lemezt áthatják. Ezen egyfajta borongós vergődésre érkeznek a gyönyörű, dallamos gitártémák, amelyek nagyon feldobják a lila ködben ázó hangulatot. Itt kell megjegyeznem, hogy mindkét gitáros hiba nélkül hozza le az egész albumot, nagyon szép az együttműködésük.
A City Of Sorrow című nótát emelném még ki, mert ebbe is bele tudtak csempészni egy kis Alice In Chains-et is, egy kis Toolt, egy kis fájdalmas lüktetést, miközben a refrénekben rendesen megdörren az egész banda, és azt a Pearl Jambe oltott Metallicát hozzák, mely a River Crow magját adja, és amitől szerintem a jelenlegi európai színtér egyik legérdekesebb bandáját ők jelentik.
Az első lemezükre adtam volna annak idején egy nyolcast vagy kilencest, most ez valamivel kevesebbet ér szerintem, mert jók a dalok, jók a zenészek, de a tudásuk javát még nem mutatták meg véleményem szerint, és most egy kicsit az útkeresés időszakát látom náluk körvonalazódni. Dallamos, kitűnő gitármotívumokban gazdag, húzós lemez, egy igazán nagyot még nem robbant bandától, akikben megvan minden lehetőség ahhoz, hogy áttörjenek, reméljük ez minél előbb sikerül nekik.
7/10
Fotó: RCG Photo
