A nemrégiben útjára indított sorozat második felvonása a Black Sabbath nyolcvanas években megjelent lemezeit hivatott bemutatni. Ez az évtized sikerekkel és kudarcokkal egyaránt kikövezett időszak volt a zenekarvezető, Tony Iommi életében, aki időközben magára maradt és folyamatos küzdelem kíséretében próbálta meg életben tartani a Black Sabbath nevet.

Heaven And Hell (1980)

A zenekar életében egy új korszak kezdődött, új énekessel, módosult zenei irányvonallal és szövegvilággal. A Rainbow-ból érkezett Ronnie James Dio homokegyenest más karakterű énekes, mint Ozzy Osbourne volt, vele új erőre kapott a Black Sabbath, visszakapta egykori dicsfényét. A Dio-éra első nagylemeze, a "Heaven And Hell" legalább akkora klasszikusnak számít, mint az Ozzyval készült debütalbum. A lemezen szereplő minden egyes dal telitalálat, kiváló a hangzása, a lemezborító is tetszetős (végre). A lemezeladási mutató és a turné látogatottsága is rendkívüli módon megugrott.

Mob Rules (1981)

A következő, "Mob Rules" című albumuk már egy enyhén kísérletezőbb irányt vett, de szigorúan az előző lemez nyomvonalán haladva. Minőségileg nagyjából azonos a két produktum, az új énekessel együtt érkezett lelkesedés itt még hasonlóképpen érvényesül, de nem sokkal később az őstagok és a két újonnan érkezett zenész (időközben Vinny Appice váltotta fel Bill Ward dobost) között sajnos komoly nézeteltérések merültek fel (melyet közel egy évtizeddel később sikerült csak tisztázniuk egy újraegyesülés során; sajnos az még ennél is rövidebb ideig tartott), ami újabb tagcseréket, illetve iránymódosítást idézett elő.

Born Again (1983)

A zenekarnak Ian Gillant javasolta a frontemberi posztra Don Arden, a zenekar menedzsere. Ian végül be is került a bandába és vele készült el a "Born Again" című lemez. A Black Sabbathba időközben visszatért dobos, Bill Ward a stúdiófelvételek után ismét kikerült a bandából, helyét Bev Bevan vette át. A koncerteken a Deep Purple egyik legnagyobb klasszikusát, a Smoke On The Water című dalt is rendszeresen eljátszották, nem csoda, hogy egyesek elkezdték a bandát Black Purple-nek csúfolni. A "Born Again" az előző lemezhez képest ismét más vizekre evezett, ennek ellenére erős, minőségi dalok alkotják. A borítót sokan kritizálták annak idején (többek között maga Ian Gillan is); véleményem szerint jól sikerült, mutatós.

Seventh Star (1986)

A Black Sabbath újból mélypontra került; egyedül Tony Iommi maradt meg az eredeti felállásból. Eddig is ő volt a húzóerő, a kapitány, innentől viszont már végérvényesen zenekarvezető lett, a Black Sabbath főnöke, a név tulajdonosa. Újabb énekeskeresési fázis következik: első körben Ron Keel, Michael Bolton és David Donato kerül meghallgatásra, de egyikük sem válik be. Majd jön Jeff Fenholt, aki szintén nem a megfelelő személy a frontemberi posztra. Iommi következő kiszemeltje Glenn Hughes, aki végre bevált és vele készült el a "Seventh Star" című album, melyet Iommi saját neve alatt szeretett volna megjelenteni, de a kiadó keresztülhúzta a számításait. A dobok mögé Eric Singer ült be, a basszusgitárt Dave Spitz kezelte. A lemezbemutató körút során Glenn Hughes ital- és drogproblémái miatt kikerült a zenekarból. Az albumon szereplő dalok ismét más képet festenek le, mint az előző korongon: a blues és a hard rock keverékei.

The Eternal Idol (1987)

Glenn helyét Ray Gillan vette át, aki végignyomta bandával a "Seventh Star"-turné még hátralévő állomásait, majd vele kezdődtek el a következő lemez munkálatai. Sajnos ő sem vált be, Tony Martin váltotta fel, aki viszont ezzel együtt öt Black Sabbath-lemezen is énekelt. A "The Eternal Idol" albumon Eric Singer dobolt és Bob Daisley basszusgitározott. Tony Martin jó választás volt, zseniális énekes. A lemezborítón egy Rodin-szobor látható, a dalok elsőrangúak. A Black Sabbath a folyamatos tagcserék ellenére kezd visszatérni a helyes ösvényre, végre találtak egy énekest, aki nem lép le vagy éppen nem rúgják ki egyetlen lemezfelvétel után. Iommi és Martin marad, a többi tag viszont távozik.

Headless Cross (1989)

A dobos posztra Cozy Powell érkezett. Megkezdődtek a "Headless Cross" lemez munkálatai, a stúdióban Laurence Cottle session-basszusgitáros játszott a bandával, aki a jazz vonaláról érkezett. A lemez kiválóan sikerült, a Sabs-rajongók hatalmas kedvencévé vált. A koncertekre viszont keresniük kellett egy állandó tagot, akit Neil Murray személyében meg is találtak. A felállás ezáltal stabilizálódott, minden tekintetben ismét bivaly erőssé vált a Black Sabbath. Sikeresen zárták az évtizedet, a következőt pedig ismét egy fantasztikus albummal nyitották. De erről majd a következő részben.