A portugál Moonspell azon kevés zenekarok között van, akiknél egy-egy album megjelenése előtt még képes vagyok gyermeki lelkesedéssel vágni a centiket. Ez részint a műfaj iránti lelkesedésemnek köszönhető, részint annak, hogy bár időről időre a gárda munkássága elég hullámzó képet mutat, de kirívóan rossz, vagy akár csak elképesztően gyenge albumuk soha nem készült.
Előző, 2017-es albumuk ("1755") meg kimondottan erősre sikerült, még ha nem is hibátlanra (a cikket ITT találod). Négy évnyi várakozás után, a Napalm Records gondozásában itt a "Hermitage" névre keresztelt új lemez, mely számomra eddig a legmeglepőbb album az évben. És még csak február van.
Kezdjük a legelején. A "Hermitage" nagyon más, mint az előző, mondjuk három-négy Moonspell-anyag. Aki azoknak a szellemiségét várja, az sajnos csalódni fog. Igazából valamelyest a kultikus "Irreligious"-höz van a legközelebb, illetve egy-két momentumában és zenei megoldásában megidézi a 2015-ös "Extinct"-et, de alapvetően teljesen más vágányon halad a lemez. Ez inkább előnyére válik, mint hátrányára, igaz, nem mindig, de erről majd később.
A lemezt az elsőként bemutatott The Greater Good nyitja. Itt jegyezném meg, hogy penge választás volt első kislemezdalnak, illetve albumnyitónak, mert 100%-os pontossággal mutatja be, hogy mi várható a következő több mint 50 percben. Ezen a ponton tűnt fel, hogy a hangzás mennyire atmoszférakeltést hivatott kiszolgálni. Ugyan, és itt kicsit előre is rohanok, a "Hermitage" talán az eddigi legdallamosabb albuma a csapatnak, de a sajátos, kicsit ódon, poros hangzásnak köszönhetően a címben sugallt remeteség abszolút alá van támasztva. Erre jár a piros pont.
Az erős nyitást két további, korábban már bemutatott tétel követi. A hol teátrális, hol merengős Common Prayers (a lemez egyik legerősebb dala) és a valamivel visszafogottabb, de refrénjében igazán kibontakozó All Or Nothing. Ezeket követi a címadó Hermitage, melynek ugyan megvan a sajátos hangulata a szónoklatokkal tarkított verzékkel és a refrénnek is megvan a maga bombasztja, viszont mégsem kelti egy ütős címadó nóta hatását. Erre éles váltásként jön a Entitlement, melyről nekem a 2015-ös albumról a záró La Bahphomette jutott az eszembe. Külön aranyos, kicsit noir-hangulatot ad a fel-fel csendülő zongora a háttérben. Nem mellesleg ez az egyik leghosszabb dal a lemezen, a másik az album végén megjelenő, majd' 8 perces Without Rule.
Ezúttal kapunk két instrumentális dalt is. A nagyon dark-goth című Solitariant, és a záró City Quittert. Előbbiről annyit, hogy eddig csak black, folk, esetleg időről időre szimfonikus albumokon halottam 1-2 percél hosszabb, tisztán instrumentális dalokat. Na, most már a Moonspellnél is van ilyen. De kifejezetten ötletes dal, tokkal-vonóval, nem csak négy percnyi zongorázás madár csicsergéssel és tavaszi patak csörgedezéseivel.
Ami igazán megadja a hangulatot, az Pedro Paixão és Ricardo Amorim billentyű- és gitárösszjátéka. Nem tér el lényegesen az eddigiektől, viszont most mintha jobban egymásra lennének hangolódva. Ricardo szólói most valamivel visszafogottabbak mint eddig, de valahogy az album összképét tekintve ez jobban is passzol a "Hermitage"-hez, mint például amik az "1755"-ön voltak.
Amit még érdemes kiemelni, az Hugo Ribeiro dobjátéka. Van benne egy elég érős törzsi vonal. Ugyan nem kezdett el old school Soulfly-t játszani, de az erőteljes tam-használat jelen van, és hála az égnek, nem lóg ki az összképből. Kedvenc házi Drakulánk, Fernando Ribeiro hozza a kötelezőt, annyi különbséggel, hogy most több az úgymond jófiúsabb, szerényebb énektéma. Viszont az a szakáll borzasztó, haha!
Tök szívesen mondanék valami rosszat a "Hermitage"-ről, de nem fogok. Talán annyi, hogy az új csapásirány nem feltétlenül lesz mindenki ínyére, főleg azoknak, akik az elmúlt 10-12 év albumai alapján címkézték fel a bandát. Ezt leszámítva ez egy közel hibátlan lemez, melynek akkor is megéri adni egy próbát, ha egyébként fázol a gothic-dark zenei világtól.
9,5/10
