A 2016-ban verbuválódott Bolt Thrower utódzenekar, a brit Memoriam egy nagyon komoly lemezt rakott le bemutatkozásképpen az asztalra a 2017-es "For The Fallen" képében: egy minden tekintetben kikezdhetetlen anyagot, óriási dalokkal, bivaly hangzással. A 2018-as folytatás ("The Silent Vigil") már egyfajta visszaesésként könyvelhető el, elég csak megfigyelni a lemez demószerű hangzását, de a szerzemények színvonala sem ér fel a "For The Fallen" magasságaiba.
Aztán 2019-ben a "Requiem For The Mankind"-del sem igazán sikerült kiköszörülniük ezt a csorbát. Mondjuk én azért nem látom annyira vészesnek a helyzetet, mint szerkesztő kollégám, akinek a harmadik Memoriam-lemezről írt recenzióját ITT olvashatod (a másodikról ITT, az elsőről pedig ITT találsz kritikát), de abban mindketten egyetértünk, hogy a debütalbum volt eddig a legerősebb mind közül.
Lássuk, mit rejt a Reaper Entertainment gondozásában 2021. március 26-án érkező negyedik Memoriam-sorlemez, a "To The End". Még mielőtt belefognék, fontos megjegyeznem, hogy a zenekarba új dobos érkezett Spike T Smith személyében, aki rendesen odateszi magát, akárcsak az elődje (a zenészek hangszeres teljesítményével egyébként sosem volt gond). A nyitó Onwards Into Battle című dal vészjósló, Bolt Thrower-ízű gitártémái, atomsúlyos riffelése elégedett mosolyt csalt az arcomra: itt szinte már visszakanyarodik a banda az első lemez magasságaiba.
A This War is Won gyorsít egy kicsit a tempón; a riffek ebben a nótában is hasítanak, a hangulata pazar, bár eléggé ismerős témák köszönnek vissza benne. A No Effect megint egy kicsit más karakterű, de nem tér le az útról, tipikus Memoriam. A Failure To Comply felváltva adagolja a zúzós témákat és a korai Tiamatot idéző atmoszferikus dolgokat (Karl Willets hangja néhol teljesen olyan, mint Johan Edlund hörgése volt a "Clouds"-érában).
Az Each Step (One Closer To The Grave) egy lassú, doomos tétel, melyben a korai Tiamat világa szintén tetten érhető. Karl nagyon odateszi magát benne, még a hideg is kirázott a hangjától. A lemez egyik csúcspontja. A címadó To The End következik: ebbe is beépítettek egy kegyetlen jó, doomos gitártémát, de nem kimondottan erre építkezik a dal, sőt egy darabig azt hittem, hogy csak az elején csendült fel és kész, de aztán még egyszer visszatér.
A Vacant Stare sejtelmes kezdése is marha jó, a vad folytatás mondjuk meglepett, mert egy vérbeli doom nótára számítottam. Egyébként nem rossz dal. A Mass Psychosis az első olyan szerzemény, mely eléggé kilóg a többi közül: a Memoriamtól egy kissé szokatlan ez az indusztriál dolog és nem is áll jól nekik. Fogalmam sincs, hogy miért tették fel a lemezre (ezt vajon az új dobos hozta magával?). A záró As My Heart Grows Cold egy igazán hangulatos darab, az előző tétel okozta sokk után kimondottan jólesett.
Konklúzió: a Memoriam jó úton jár (kivéve ezt az ipari metal dolgot, brrr..), igaz, a debüttel jó magasra tett lécet éppen csak súrolja. Nekem mindenesetre tetszik és remélem, hogy másnak sem okoz majd csalódást.
8,5/10
