A svéd Cult Of Luna immár huszonnégy éves pályafutása alatt szépen lassan olyan hírnévre tett szert, mint az amerikai Neurosis: a post-metal egyik zászlóvivői ők kilenc stúdióalbummal a hátuk mögött és habár az általuk játszott stílusból kifolyólag a fősodorbeli népszerűség veszélye sosem fenyegette őket, a szakmai elismertség és rajongóik szeretete kitartóan kíséri őket.
A hardcore punk indíttatás mindig is érezhető volt a svédeknél, de mára teljesen egyértelmű és beazonosítható hangzással rendelkeznek. A csapat kreatív motorja Johannes Persson gitáros-énekes-dalszerző, mellette még Magnus Lindberg gitáros maradt meg az alapítók közül, a többiek a kétezres évek első felében csatlakoztak, kivéve a 2013-ban érkezett Kristian Karlsson billentyűst.
A 2019-es "A Dawn To Fear" lemezük lett az addigi legsikeresebb anyaguk: előkelő helyezést ért el a brit és a német listákon is, ráadásul a banda komoly észak-amerikai turnét is levezényelt (kritikánk ITT olvasható). 2020 novemberében a brigád "The Raging River" címmel új EP-vel jelentkezett, mely egyfajta folytatása volt az előző korongnak, illetve átvezetésként is szolgált a most, február 11-én a Metal Blade gondozásában kiadott "The Long Road North" koronghoz.
Nos, a Cult Of Luna új albumán minden eddiginél hangsúlyosabban jelenik meg a filmzenés atmoszféra: a repetitív, post-metal építkezésű dalokban számtalan hangulati-színező elem, megoldás és effekt található. Már a nyitó Cold Burn első pillanatai is olyanok, mintha valami amerikai monstre mozit látnánk. Persson hardcore-os üvöltözése is sokkal kevésbé játszik szerepet: a fő hangsúly a dalokban egyértelműen az instrumentális teljesítményen van.
Mivel a svédek egyáltalán nem a rockzenében (is) megszokott dalszerkezetben gondolkodnak, náluk értelmetlen lenne verzéket, refréneket vagy bridge-eket keresni. A szerzemények is tíz perc körüli játékidővel bírnak, egyedül csak a Beyond I és Beyond II képében találhatunk rövidebb átkötéseket, illetve az instrumentális Full Moon szolgál még egyfajta lazításként a maga három percében.
A súlyos post-metal tételek közül egyedül a '90-es évek második felének The Gathering- és Nick Cave-dalainak egyfajta szerelemgyermekeként leírható Into The Night című kvázi-ballada lóg ki, de a végére ezt is megcsapja az őrület szele.
Az egész album koncepciója mélyen személyes jellegű: Persson elmondása szerint pár évvel ezelőtt magánéleti válságba, egyfajta mélypontra jutott és a lemezcím, az északra vezető hosszú út azt a távolságot jelképezi, melyet azóta megtett. Az önmaga által kijelölt célt még nem érte el, de már messze maga mögött hagyta korábbi válságát és ezzel az anyaggal mintegy le is zárja életének e fázisát.
Ennek megfelelően a "The Long Road North" tipikusan az az album, mely rendkívül nehezen adja meg magát és kifejezetten hangulatfüggő. Leginkább olyan, mint egy fekete monolit, mely lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül dől rá az emberre, másodpercenként közelítve a mellkasunkhoz, de amikor eléri a testünket, akkor a nyomás és a súly korántsem kellemetlen, hanem ellenkezőleg: mintha megtartana, megtámasztana minket.
Helyenként depresszív, jéghideg, csontig hatoló, máskor meg kifejezetten meleg, puha, simogató anyag ez, de a szomorúság, a melankólia túlsúlyban van, a skandináv életérzésnek megfelelően. Fogalmam sincs, hogy hányszor fog megfordulni a lejátszómban az elkövetkező időszakban a Cult Of Luna anyaga: ha az embert jó hangulatban, kiegyensúlyozott lelkiállapotban kapja el, akkor kifejezetten frusztráló és fárasztó lehet a végeredmény, azonban ha összhangban van a kedvünk a korong atmoszférájával, akkor pedig felemelő és akár erőt adó élmény is lehet a meghallgatása.
Szóval megosztó lehet a "The Long Road", mint ahogy maga a post-metal, illetve a Cult Of Luna is az, de az kétségtelen, hogy a svédek mesterei az atmoszférateremtésnek és a kompozíciós kibontásnak. Erősen ajánlott cucc ez minden progresszív és avantgárd metal rajongónak is, nekik a csalódás kizárt.
9/10
