A Tobias Forge vezette svéd hard rock brigád, a Ghost az utóbbi évek szinte egyetlen olyan nemzetközi áttörését valósította meg a rock/metal színtéren, mely valódi tömegsikert aratott. Olyannyira elszoktunk már attól, hogy egy rockbanda igazi rajongást - urambocsá! - hisztériát váltson ki maga körül, illetve hogy ez óriási, látványelemekkel bőven körbepakolt koncertekben és a legnagyobb amerikai show-műsorokban való szereplésekben öltsön testet, hogy a metalszcéna önhatalmúlag kinevezett hitelességbírái egyöntetű undorral fordultak el a csapattól már legalább a 2015-ös "Meliora" albumuk óta.
Az utóbbi években mi is sokat írtunk lemezeikről (kritikáink ITT és ITT olvashatók), illetve budapesti koncertjükről (beszámolónk ITT olvasható), de számomra a megkedvelés pillanata a Dance Macabre című gigaslágerrel érkezett el. Az a nóta nagyon beütött nálam, pontosan a nyílegyenes és mindenféle megjátszás nélküli dallamcentrikussága és slágerpotenciálja miatt.
Nos, a március 11-én a Spinefarm kiadó gondozásában megjelent "Impera" korong ezt a nyomvonalat viszi tovább, azaz aki az első két anyaguk metalkompatibilitását keresi, az ismét óriásit fog csalódni.
A Ghost kapcsán rengeteg analógiát hoztak már fel: emlékezzünk csak, kezdetben afféle Mercyful Fate-epigonnak tartották őket, majd jött az ABBA zenei öröksége, aztán a hetvenes évek aréna rockja (REO Speedwagon, Boston, Journey) és itt szépen meg is állhatunk, mert az új cucc mintegy kiterjesztése a "Prequelle" atmoszférájának, csak éppen minden sokkal nagyobb, sokkal dallamosabb és sokkal slágeresebb, mint elődje.
A tizenkét tételes, bő háromnegyed órás korongon három be-, illetve átvezető szösszenet is helyet kapott, melyek sok vizet nem zavarnak, de nem is tesznek hozzá semmit az anyaghoz, ezeket talán hanyagolni is lehetett volna.
A két előzetesen már kihozott nóta, a zseniális, egyszerre vészjósló és átkozottul fogós Call Me Little Sunshine, illetve a szinte rockmusicales hatású Hunter's Moon az album legerősebb pillanatait szállítják le nekünk, ez kétségtelen.
A Watcher In The Sky már érdekesebb darab: klasszikus '80-as évek közepi glam metal riffet hoz az elején, aztán valamivel gonoszabb verze következik, hogy aztán a refrén ismét visszavarázsoljon minket a metal arany-évtizedébe. Hasonlóan érdekes lehet a klasszikus aréna rock Kaisarion végén érkező Rush-parafrázis, illetve a Spillways Toto-jellegű zongorás betétje is.
Szóval Tobias Forge és társulata igen sok hatást megidéz, de mindezek egyetlen közös jellemzője az átkozottul tapadós dallamvilág. Hagyományos slágerek ezek, együtténeklős refrénekkel, szólókkal, szóval mindazon jellemzőkkel, melyektől már legalább másfél generációnyi metalrajongó szokott el végérvényesen.
A svédeknél tulajdonképpen minden megvan ahhoz, hogy még nagyobb globális sikert érjenek el, de szerintem mégsem fognak: érzésem szerint dacára a látványos koncerteknek, a kvázi-cirkuszi körítésnek, illetve a tradicionális rockslágereknek, olyan korszakot próbálnak megidézni és egy olyan éra szabályai szerint adják elő produkciójukat, melyre egész egyszerűen a mai tizen-huszonévesek már nem vevők (arra pedig, hogy az adott időszakra még emlékező, azt aktívan megélő decens ötvenes korosztály átmegy sikoltozó rajongóba, igen kevés az esély).
Ez természetesen mit sem von le a Ghost zenei érdemeiből: nyugodtan kijelenthető, hogy a csapat folyamatosan puhul, azaz távolodik a metaltól és közeledik a leginkább '80-as évekbeli popvonalhoz, de amíg ennyire kiérlelt dalokkal állnak elő, addig ez különösebben senkit sem fog érdekelni, kivéve a bevezetőben említett metalelitistákat. Miattuk pedig Tobis Forge vélhetően nem fog a saját kardjába dőlni, ez egészen biztos.
9/10
