A Notting Hill című filmben (természetesen megérkezett hozzá a szokásosan idióta magyar névadás, a Sztárom a párom is) van egy jelenet, melyben a főszereplő, a Hugh Grant által játszott William Thacker volt kedvese és barátja, a mozgássérült, tolókocsival élő Bella mondja a haverjuk éttermének csődbemenetele alkalmából adott búcsúvacsorán, hogy minél többet gondolkodik, annál kevesebb értelmet lát a világban és ki tudja, miért, az egyik dolog sikerül, a másik nem. Nos, pontosan ez a helyzet a hazai Manökken Proletarz együttessel is: számomra egész egyszerűen érthetetlen, hogy a Kerekes Sugárka vezette csapat miért nem futott be itthon, de akár külföldön is.
2014-ben jelent meg a 2006-ban megalakult alternatív rock zenekar negyedik soralbuma "Szívbemarkoló" címmel a kezdetekhez képest lecserélt felállással és a korai dalokat hallgatva ég és föld a különbség. A korongon tizenkét tökéletesre csiszolt pop-rock tétel hallható negyvennyolc percben.
A Manökken Proletarz zenéje egyértelműen támaszkodik a '80-as évek magyar alter/underground színterére, de felismerhető benne a post-punk, a gót rock, illetve az ezredforduló brit indie-rockja is, mindezeket a hatásokat pedig Kerekes Sugárka pimasz, átkozottul laza és mindenféle manírtól mentes vokálja fogja keretbe.
Gitárzene hallható itt, melyet néha színez csak szintetizátor vagy sampler: három-négyperces történetek ezek, olyan dalszövegekben megénekelve, melyeknél okosabbat, őszintébbet körülbelül húsz éve nem írtak Magyarországon. Lecsupaszított, teljesen pőre sorok, melyek pontosan annyi költészetet vagy elborultságot tartalmaznak csak, hogy gondolkodnunk is kelljen, no meg hogy általános érvényűvé váljanak a dalok.
Nyoma sincs itt túltolt elvontságnak: tűpontos gondolatok és megfigyelések sorakoznak rólunk, párkapcsolatainkról, magánéletünkről, vágyainkról, no meg úgy általában személyes nyomorúságunkról, de úgy, hogy a végén valahogy mégis képesek vagyunk kiröhögni saját magunkat.
A lemezcím-választás telitalálat: szívbemarkolóan őszinte, fel- és kitárulkozó dalszövegek ezek, melyek néha kegyetlenek, de leginkább szomorúak. A magány, a csalódás, az idő múlása, a soha be nem teljesedő álmok és vágyak úgy gurulnak elő, mint elhasznált, poros gyermekjátékok egy rég lezárt bőröndből.
A Nagylátószög a realitásoktól elszakadó, vágyvezérelt (jórészt szerelemi) gondolkodást írja le keserűen: "Ez egy szinusz görbe és nézd meg, ott a csúcs, ami azt jelképezi, hogy a sok élmény miatt az agyad túlpörög és olyankor elképzeli, hogy virágos réteken, tengerparti fák alatt egy fényképen működésképtelen, szertefoszló vágy közeledik félénken."
A Csak a nyoma borongósan indul, hogy aztán akkora indie rock bulihimnusz legyen belőle, hogy a refrénjét sosem fogjuk tudni kiverni a fejünkből. Az Amszterdam egy már lezárult szerelem meghatározó pillanataira történő nosztalgikus visszatekintés, míg a Majd te a huszon-harmincévesek generációs életérzésének, az állandó társ valahogy soha véget nem érő keresésének megéneklése lúdbőröztetően király dallammenetekkel.
A korong legerősebb szerzeménye azonban egyértelműen az Éjszakánként: itt a szöveg olyan kompozíciós egységbe kerül a zenével, amilyet én nem nagyon hallottam a magyar popzenében körülbelül soha. A U2-Coldplay vonalon mozgó, átkozottul fogós gitárriff és verze egész egyszerűen zseniális, a téma pedig ismét a magány, illetve annak kényszerű kitöltése a képzelettel, de olyan költői keserűséggel, hogy örökre belénk ég ("Éj után éj, újra nélküled, szépen remélj, ha hinni nem lehet. Álmodj, hogy élj, nappal is jól jön ez. Ha sírsz is, kezét arcodon megérzed.").
A Nem gondolsz semmit a Hiperkarma Bérczesi Robiját megszégyenítő prozódiájával és tempójával, no meg némi brit post-punk hangulattal mutatja be a reménytelen szerelmi kapcsolat, a viszonzatlanság kínzóan kellemetlen érzését. A gyönyörű zárótétel, a Most ne beszélj pedig tökéletesen kerekíti le varázslatos dallamaival a lemezt, mintegy beismerve a kilátástalan próbálkozások végtelen egymásutániságának csődjét, valahogy valamiféle láthatatlan, megfoghatatlan reményt nyújtva mégis.
A Manökken Proletarz az album megjelenését követően eltűnt és csak 2018-ban bukkant fel ismét (erről ITT számoltunk be bővebben), de az akkor beharangozott folytatásból nem lett semmi és azóta sincs hír a csapat háza tájáról. Átkozottul kár ezért: remélem, hogy nincs még vége a történetnek és kapunk még Kerekes Sugárkáéktól hasonlóan keserű, de egyben vicces dalokat. Szerintem mindannyiunknak szüksége lenne rá.
10/10
