Sok egyéb mellett azért is jó zenei újságírónak lenni, mert lényegében soha nem kell kutatni az új bandákat. Kézhez kapsz egy nagyobb adag promóanyagot, és teljesen biztos, hogy lesz benne legalább egy olyan, amiről egyébként halvány lila segédfogalmad sincs, hogy mi is igazából. Ez a tipikus zsákbamacska helyzet. Ilyenkor kellemes izgalom járja át az embert.

Minden így megismert zenekar fej vagy írás, ami elsülhet egy kellemes csalódással, ne adj' Isten egy új kedvenc felfedezésével. De sülhet el úgy is, hogy egy általad amúgy sem feltétlenül preferált műfajtól kicsit még jobban elidegenedsz. Illetve van a harmadik opció, jelen cikkünk tárgya, a Lumen Ad Mortem. 

Elég sokáig gondolkoztam, hogy hogyan lehetne felvezetni egy olyan cikket, ahol az alapjául szolgáló zenekarról annyit tudni, hogy 2019 óta léteznek, jelen albumot leszámítva egy demójuk van (három olyan dalból, melyek ezen a lemezen is megtalálhatóak, bár ez még nem lenne gond, sokan csinálják így), ausztrálok, hárman vannak (javarészt ex-Deluge tagok) és a promóanyaghoz mellékelt biográfia mind a két oldalából süt, hogy a mögöttük álló Bitter Loss Records igyekezett őket ősi istenek újabba eljövetelének beállítani. 

Miután sokadik nekifutásra sem sikerült semmilyen frappánssal előállnom, úgy döntöttem, hogy tisztán a zenére fogok hagyatkozni. Nézzük: kicsit több mint negyven perc, átlagban hat-hétperces dalokkal, illetve egy négy- és egy nyolcpercessel. 

Ami elsőre feltűnik, hogy nem átlag csapkodós, vérhányós black metalt kapunk. Igazából kicsit olyan, mintha ötvöznénk az Emperort az Inquisitionnel. Ez azért elég jó ajánló levél. Külön-külön nem sok értelme van kivesézni a dalokat. Egyrészt, mert nincs belőlük sok, konkrétan hat sorakozik fel. Másrészt mert egyébként nagyon hasonlóak. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy egymás tükörképei lennének, viszont szerkezetre és megvalósításra konkrétan ugyanazt a formulát használja az összes.  

Az egész produktum nagyon dallamos, és rengeteg atmoszférateremtésre alkalmas megoldást használ. Sokszor még akár, kis túlzással, filmzenésnek is nevezhető. A skála elég meredeken tud ívelni. Az elmerengős, kicsit depresszív blackes melódiáktól az epikus szólamokig terjed a spektrum, akár egyetlen dalon belül is. Igazából én valami női éneket is el tudtam volna képzelni aláfestésnek, de vélhetően az már túl sok lett volna. 

A zene másik aspektusa az alapul szolgáló black metal. Túl a melódiákon és az atmoszférán, itt mégis csak feketefémről beszélünk, abból is főleg a nyugatiasabb fajtáról. Sokkal kimértebb, átgondoltabb, nem annyira direkt és zsigeri, mint például a norvég vagy a finn. Kicsit az amerikaira hajaz. 

Ez az összkép zenei frontról nézve egyébként érdekes koncepciót takar. A szövegek az északi mitológiára és ősi kultuszokra építenek. Ez így még önmagában talán nem is lenne akkora megfejtés, minden második folkcsapat ilyenekből él, és jónéhány black is. Ellenben itt a zenei körítés és az ezáltal megteremtett hangulat még számomra is abszolút befogadható egésszé tette, még ha sokadjára is hallom ezt, és biztosan nem utoljára. 

Bár az előzetes promóciós híresztelésekkel ellentétben a három tag egyike sem zenei félisten, azt mindenképpen meg kell hagynom nekik, hogy kifejezetten tehetséges triumvirátusról van szó. A lényegi fő dalszerző Aaron Tuck egyszemélyben felelős a majdnem az összes hangszerért, ezen túl a nagyzenekari részeket is ő jegyzi. 

A dobok mögött Matt Sanders foglal helyet akiről kiemelnék egy mondatot a biográfiájukból: "keményebben püföl mint egy kovács Acheron füstölgő, vér áztatta üllőin." A helyzet ennyire azért nem drámai. Kifejezetten jó témákat hoz, és minden helyzethez és tempóváltáshoz tökéletesen alkalmazkodik. Kíváncsi vagyok, élőben milyen lehet.

Az énekesi poszton Gregor Pikl helyezkedik el. Róla két dolgot érdemes kiemelni. Az első: hangosan kimondva a neve az egyik legviccesebb dolog a világon. A második: az ő hangjánál átlagosabb, szimplább black metal hangot ritkán hallok. Ettől függetlenül ő is működik, igazából amit ez a zene megkövetel, azt maradéktalanul hozza.

Beszéljük kicsit a mérleg másik oldaláról, arról hogy mi nem tetszett. Az egységessége. Legalábbis ami annak látszik, viszont szerintem inkább csak egy adag ötlettelenség. Egyik dal sem rossz, viszont az a nagy helyzet állt elő, hogy igazából ha hallasz egyet, akkor az egész lemezt hallottad. Az ilyet kifejezetten rosszul viselem. Ez sokaknak csak egy nüansznyi hiba, viszont ilyenkor komoly kihívássá válik a lemez ikszedik újrahallgatása, ne adj' Isten, teljesen értelmetlenné is teszi. 

Összességében azt tudom mondani az "Upon The Edge Of Darkness" korongra, hogy korrekt anyag. Igazából a tökéletes illusztrációja, hogy itt a Rozsdagyárnál hogyan pontozunk és mi milyen tartományba esik. Ez a lemez a stabilan jó, de semmi kiemelkedő. Mondanám, hogy a műfaj szerelmesei tegyenek vele egy próbát, de még számukra sem tartom kihagyhatatlan ajánlatnak. Korrekt iparosmunka, megfelelően tálalva, de legközelebb jobban rá kell feküdni a változatosságra, mert ez így nem lesz sokszor ismétlős lemez. Nálam legalábbis biztosan nem. 

7/10