Az 1969-ben megalakult astoni hard rock/heavy metal alapvetés, a bajuszos riffmester, Tony Iommi vezette Black Sabbath közel ötvenéves pályafutását majdnemhogy több viharos időszak teszi ki, mint amennyit a csúcson töltött a zenekar.
A klasszikus, Ozzys felállás első néhány éve, az első Dio-éra, valamint jóval később egy újabb Ozzys reunion hozta el nekik a napfényt, adott számukra egy hozzájuk méltó egzisztenciális pályaívet. Mindezek ellenére a Sabbath a kevésbé sikeres korszakait is elismerésre méltó korongokkal tapétázta ki.
Tulajdonképpen bármelyik nem Ozzyval vagy Dioval készült albumuk bekerülhetne a Kedvencek temetője rovatunkba (lehet, hogy majd fog is), most valamiért az 1994-es "Cross Purposes"-t vettem elő és erről szeretnék pár sorban megemlékezni.
Aki alaposan megismerkedett a Fekete Szombat szövevényes életútjával, tudja, hogy a nyolcvanas évektől kezdve Tony Iommi mellett annyi zenész megfordult már, hogy a nevüket még talán a riffmester maga sem tudná hirtelen felsorolni. Közvetlenül a „Cross Puposes” előtt egyébként a második Ronnie James Dio-korszak futotta meglehetősen rövidke köreit, majd jött az az ominózus eset (erről, valamint a teljes életműről röviden ITT, ITT, ITT és ITT olvashatsz egy pályaösszefoglaló cikksorozat keretein belül), ami arra sarkallta Iommit, hogy visszaédesgesse a bandába Tony Martint, aki azelőtt három szenzációsan sikerült nagylemezen is szerepelt ("The Eternal Idol", "Headless Cross", "Tyr").
Iommi mellett egy darabig még kitartott a basszer Geezer Butler, melléjük sorakozott fel először Martin, majd a Rainbow volt ütőse, Bobby Rondinelli. Ők négyen plusz Geoff Nicholls billentyűs vették fel a lángoló szárnyú angyalt ábrázoló tízszámos nagylemezt Leif Mases producer közreműködésével a Wales-i Rockfield stúdióban, melyet az I.R.S. kiadó jelentetett meg 1994-ben.
A szerzemények jóval hardrockosabbra sikerültek, mint az előző korong, a „Dehumanizer” nótái. Sokkal több a dallam, a lírai hangvétel, példa ezekre a The Hand That Rocks The Cradle (erre készült a videoklip), a Cross Of Thorns vagy a Dying For Love. Bármelyiket meghallom, azonnal kiüt rajtam a libabőr. Iommi pedig olyan szólókkal pakolta meg a dalokat, hogy az embernek könnyeket csalnak a szemébe az SG-ből kifacsart blues-alapú hangkollázsok.
Martin spórolósabban bánik a hangjával, mint korábban, elég csak meghallgatni a nyitótételt (I Witness), ám ez valószínűleg stratégiai alapon lett kidolgozva, mivel a lírai szerzeményekben rendesen elereszti magát. Azért egy kis doomos íz is került a sorok közé (Virtual Death), nehogy szó érje a ház elejét. Mind a tíz számról elmondható egyébként, hogy minden hang a helyén van, örök érvényű lemez, csak éppen sosem kapta meg azt az elismerést, melyet megérdemelt volna.
A Black Sabbath a Motörheadet és a Morbid Angelt vitte magával az amerikai koncertekre, Európába pedig a Godspeed és a Cathedral kísérte el Iommiékat. Budapesten is felléptek a Sportcsarnokban kábé négyezer(!) ember előtt. Egy Black Sabbath ennél azért többet érdemel...
10/10
