A Budapest Parktól nem idegen a nagy nevek leigazolása, így bár nem kellett volna meglepődnöm, de még így is kicsit elkerekedtek a szemeim, amikor megláttam, hogy augusztus másodikán fellép az Architects, mégpedig a Heriot, és új kedvencem, a Sleep Token kíséretében. Nem haboztam sokat tehát a belépő megvásárlásával, hogy a főváros legnagyobb szabadtéri szórakozóhelyén, a nyári égbolt alatt kiabálhassam a kedvenc szövegeimet a kellemesen langyos levegőbe.

Aki ismer, talán meg is lepődhet: én, Chloroform Girl, metalcore koncerten? Mi több, Budapest egyik legnépszerűbb bulihelyén? Mi történt a hálószoba méretű klubokban tartott blackened-death jazz metal koncertekkel? Nyugalom, megvannak azok is (kedd este például az Imperial Triumphantot néztem meg biztonságos távolságból, legutóbbi albumukat ITT taglaltuk). És bevallom töredelmesen, nem is az Architects miatt csaptam le ilyen gyorsan a belépőkre; a Sleep Token inspirálta az impulzusvásárlást.

Ambivalens, ámde mégis rajongóként megírt lemezkritikám (ITT olvasható) talán megmagyarázza, mi vonzott ennyire a zenekarban. A banda a metalszíntér egyik legizgalmasabb új jelensége, és ezt a szervezők is jól tudhatták, ugyanis egy ponton túl legalább annyiszor láttam az eseményt az ő nevükkel reklámozva, mint az amúgy fő fellépő Architects kapcsán.

És a maszkos csapat esetében nem is beszélünk rutintalan előadókról – budapesti koncertjük is gondosan meg volt tervezve, és hibátlanul volt kivitelezve. Kedvenc dalomat rögtön a program elején ellőtték, és meglepő módon a setlist aztán nem is tartalmazott túlnyomóan sok dalt az új korongról. Persze az olyan klasszikusok, mint a Vore vagy a The Summoning eldörrentek, ezen kívül viszont nagyokat mentek a korábbi lemezek slágerei is. Sajnos azonban az olyan alacsonyabb bpm-számú dalokkal, mint például a Granite a fültágítós, bandás pólós, metalcore-ra kiéhezett közönség láthatóan nem tudott mit kezdeni (pedig milyen jók azok is), ilyenkor kicsit lazult a figyelem.

Tartottam tőle, hogy milyen lesz egy ilyen misztikus, sötét zenekart fényes nappal látni, és bár a maszkos-csuklyás srácok jól állták a meleget, a hangulatból tényleg levett egy kicsit a korai időpont. De amint a nap lekúszott a színpadról, valahogy az energiaszintek elkezdtek emelkedni, a dalok egyre karcosabbak, a rajongók egyre hangosabbak lettek; a The Summoningra konkrétan gospel-érzés alakult ki a küzdőtéren.

A zenészek jelenléte szemcsapda volt – a Sleep Token híresen nem beszél a közönséghez a dalok között, de ez nem jelenti azt, hogy a zenészek nem kommunikáltak folyamatosan széles gesztusokkal; basszusgitárosukat nézve néha nem tudtam eldönteni, hogy egy időutazó némafilm-színészt vagy Jim Halpertet nézem, ahogy azt magyarázza, hogy hogyan mozog egy öntelt ágyi poloska (a Hivatalt nem ismerők kedvéért belinkelem a jelenetet).

Külön kiemelném azt is, hogy a banda élőben hozza a háttérvokálokat is – három mozdulatlanul álló énekes szolgáltatta folyamatosan a harmóniákat, ezzel sokkal szervesebb élményt szolgáltatva, mintha mindezt felvételről hallanánk.

Vessel pedig úgy odatette az összes frazírt, fejhangot, üvöltést, mint annak a rendje, talán még jobban is szólt, mint a lemezen. Ugrált, gesztikulált, énekelt, mindezt félig-meddig bundában és maszkban, valamint szép lassan megfolyó testfestésben. „Jó gyerek!!!” – üvöltötte mellettem eksztatikus állapotban egy rajongó egy elejtett „blegh”-je után, és nem tudtam vele nem egyet érteni.

Amit negatívumként fel lehet sorolni (a setlist rövidségén kívül, de erre melyik koncert után nem panaszkodunk), az pedig mind abból ered, hogy a banda kvázi előzenekarként, fényes nappal állt színpadra. A fénytechnika szinte észrevehetetlen volt – az utolsó dalokig nem vettem észre, hogy van, hiszen a tűző napon semmit sem lehetett látni belőle. A hangosítás bár rendben volt, de az alacsony hangerő szinte háttérzenévé tette a koncertet, jobban hallottam a mögöttem élménybeszámolót tartó lányok beszélgetését, mint a fellépőket.

Pedig volt még hova tekerni a hangerőt, ahogy ezt a Nihilisttel berobbanó Architects meg is mutatta. Eddigre már leghátul támasztottam a pultot – amiért én jöttem, azt már elvégre is meghallgattam – de szinte mellbelökött a színpadról áradó energia. Nosza, közelebb is mentem, hiszen a srácok jelenlétét egyszerűen nem lehetett ignorálni.

Készültem a koncertre, hallgattam a dalaikat, de valahogy albumverzióban nem tudott annyira megfogni, mint amennyire élőben. A fények, a közösségi élmény, a kirobbanó energia – volt valami az élő előadásban, amit a lemezeken hiába keresne az ember, és pont ez ragadott meg. Bár eleinte szellősen álltunk, a koncert felére már faltól-falig ugrált a Park. A riffek karcoltak, a dobok odavertek, Sam Carter pedig leüvöltötte-énekelte a hajunkat a fejünkről.

A farmermellényes énekes bár megjelenése alapján bárki lehetett volna, aki mellett támasztottam már valaha pultot a pesti éjszakában, a színpadra lépve első ránézésre látszott, hogy nem hétköznapi jelenségről van szó. Profin szállította az összes vokált, karizmatikus volt a jelenléte a színpadon, és úgy összességében frontemberként ötösre vizsgázott. Bár szeretem a Sleep Token sejtelmeskedő távolságtartását, azért mégis csak jólesik az embernek, ha beszélnek vele, márpedig itt volt bőven kommunikáció a közönséggel.

Pogóban ellopott telefon kerestetése, crowd surfingre felhívás, vedd fel a nyakadba akivel jöttél – nem csak az energikus metalcore slágerek mozgatták meg a hallgatókat szerda este a Budapest Parkban. A tizennyolc dalból álló gigászi programot úgy buliztam végig, hogy korábban egy dalukat sem hallgattam, élőben mégsem volt egyetlen unalmas vagy alacsony energiaszintű perce az estének.

Nagyon szimpatikus (és remélem, precedensteremtő) volt Sam Carter hozzáállása a végén, miszerint bassza meg a visszatapsoltatás, ti úgyis hallani akartok még két dalt, mi pedig úgyis el fogjuk játszani, úgyhogy hadd szóljon! És szólt is, a koncertet záró Animals-ra már harapni lehetett a tömeg energiáját.

Mielőtt befejezném a cikkemet, muszáj kiemelnem a Park dolgozóinak profi munkáját – hangosításra, kiszolgálásra, higiéniára eddig sem volt még sosem panaszom, de most igazán kitettek magukért, hiszen a beléptetésnél vettem észre, hogy valamilyen hiba folytán nem érkezett meg a megvásárolt jegyem az e-mail címemre.

Ahelyett, hogy hagyták volna, hogy pániktól remegve, bőgve kipengessem egy újabb belépőjegy árát, türelmesen elkísértek a kasszához, ahol aztán közösen megkerestük a rendszerben a belépőmet, így minden akadály elhárult az elől, hogy fröccsöt lóbálva üvölthessem a nyári éjszakába a Chokeholdot.

Mindent összegezve úgy érzem, mindenki nagyon jól járt, aki jegyet váltott a szerda esti bulira, hiszen garantáltan felejthetetlen élménnyel távoztunk. Remélem azonban, hogy legközelebb már sötétben lesz lehetőségem megnézni a Sleep Tokent – ahogy azt illik. Ott találkozunk!