2021 egyik nagy meglepetése volt a négytagú magyar deathcore brigád, a Mhorai bemutatkozó lemeze: a "Hegemony" (nem véletlenül) fel is került az azévi hazai toplistánkra (a korong kritikája ITT olvasható). Idén májusban aztán meg is érkezett a folytatás: a 2022 elején elindult dalszerzési folyamat végeredménye ismét egyfajta konceptalbum lett, csak míg elődje az erdőben élő szürke farkasok és az őket vezető mitikus kísértet vagy szellem (Kalamona) történetét mesélte el, a "Waters" a világunkat fenyegető kataklizmákkal foglalkozik.

Bevallom, hogy a "Hegemony" óta nem nagyon hallottam a zenekar felől: ez egyrészt azért lepett meg, mert tényleg hiánypótló zenét játszanak a hazai színtéren. Ezt a fajta modern, középtempós, djentes, atmoszferikus deathcore / death metal hibridet itthon rendesen hanyagolják a bandák. Másrészt a Mhorai tényleg nagyon erősen berúgta az ólajtót anno és valahogy nagyobb hullámokat vártam a két évvel ezelőtti megjelenésüket követően.

A debütalbum kapcsán leírtuk, hogy több zenei eszköz, hatás és megoldás, azaz némi változatosság beemelését mindenképpen szükségesnek látjuk a továbblépéshez, éppen ezért voltam nagyon kíváncsi, hogy ebből mit sikerült megvalósítania az együttesnek. A csapat is azt nyilatkozta, hogy új struktúrákkal és új hangzással szándékozik vegyíteni a meglévő zenei alappilléreit.

A nyitó Deluge djentesen pulzáló tempójával, Floszmann Gergő brutális vokáljával, illetve egy átkozottul hangulatos szólóval indítja be a korongot, míg a Konter Samu (Heedless Elegance) közreműködésével készült Raging Depth egyértelmű deathcore-jellegű darab.

A dallamosabb dolgokra az Ephemerida című melo-death tételig kell várnunk, mely akár a debütalbum Chert című darabjának párja is lehetne. Nagy örömmel vettem észre, hogy az új korongon sokkal több gitárszóló vagy díszítés található, mint elődjén, így oldva az egyébként elég szerény eszköztárral rendelkező deathcore-darálásokat. 

A Sink Ship tempósabb, de egyben - ismét a gitártémáknak köszönhetően - dallamos szám. Remek megoldás, hogy a frontember screamjét végig követi a gitár a verzében: itt már néha szinte blackes károgássá emelkedik a vokál, de végig megmarad ez az álomszerű, atmoszferikus zenei klíma, mely egyébként az egész album legerősebb jellemzője. 

Az 52 középrészén érkező, brutálisan belassult breakdown remek, ahogy az utána berobbanó extradallamos gitárszóló is. A lemez felénél helyet kapott egy rövid instrumentális átkötés is (Depth's Embrace), mely szépen oldja a folyamatos darálást. A Varuna hagyományosabb death metal nóta, habár itt is jelen vannak az atmoszferikus hatások és hangulatok, illetve a közel-keleti dallamok. Az egész korong legsúlyosabb tétele a záró Aftermath: a riffek mellé azért itt is megérkeznek a melódiák, melyeket a megszokott módon kizárólag a gitárokat hozzák.

Sokadik meghallgatás után azonban vitatkoznom kell a zenekarral, mert én bizony nem éreztem azokat a külső hatásokat, melyeket előzetesen jeleztek nekünk. A "Waters" mintha a debütalbum ikertestvére lenne: a szólók mennyiségének kivételével gyakorlatilag idemásolhatnám a "Hegemony" kapcsán leírt észrevételeimet is.

A bandának törekednie kellene arra, hogy a dalok sokkal jobban elkülöníthetőek legyenek egymástól, mert bizony még mindig hajlamosak egybefolyni és csak azok a tételek emelkednek ki, melyek felismerhető, memorizálható dallamokkal bírnak (lásd a fentebb már említett Ephemerida című nótát). Ettől függetlenül a Mhorai ismét egy nagyon combos anyaggal állt elő, ám harmadik alkalommal elsütni ezt már igen nehéz lesz. Legalább refrénszinten kellene olyan melódiákat beemelniük a dalokba, melyek megkönnyítenék a hallgatói befogadást.    

8/10