Amikor egy sok évtizedes múlttal rendelkező, sikert sikerre halmozó, többmilliós rajongótábort magáénak tudó zenekar egyszer csak énekesváltás mellett dönt, az bizony óriási rizikó, tulajdonképpen néhány kivételtől eltekintve az ilyen lépés egyenlő egy halálugrással. Egy karizmatikus, meghatározó frontember pótlása általában úgy fest, mint amikor a lelécelt szerelmed hasonmását akarod megszerezni minden áron. Természetes emberi reakció, ellenben borzasztóan szánalmas.
De mint már említettem, vannak kivételek: akár olyan formában, hogy egy teljesen más karakter tölti ki az előző által hagyott űrt, vagy hogy egy kvázi-hasonmás lép a helyébe. Én mindenképpen az elsőt preferálom és szerintem hosszú távon ez az egyetlen esély a túlélésre. Az énekesváltás sikeresen összejött a Black Sabbath-nak, az AC/DC-nek és a Judas Priestnek is, de az utóbbi egy idő után mégis úgy döntött, hogy visszahívja a régi frontembert.
Rob Halford 1992-ben került ki a Priestből: meg akart mártózni egy keményebb zenei világban, ezért összehozta a Fight nevű bandáját, a JP-ből való távozás azonban fel sem merült benne. Ennek ellenére egy szerencsétlenül lezavart kommunikációs hiba mégis a partvonalra vetette (a menedzsmenten és a lemezkiadón keresztül intézett üzengetések sajnos ide vezetnek). 2003-ban, miután mindkét fél lezavarta a maga köreit, Halford visszatért a Judas Priestbe. Lássuk, mi történt a két dátum között az anyazenekarban.
A Priest az Ohio állambeli Tim "Ripper" Owens-t választotta énekesnek, 1997. október 16-án pedig megjelentették a "Jugulator" címmel ellátott nagylemezüket a Steamhammer kiadó gondozásában. Más lett a banda logója, a zene azonban mit sem változott, illetve annyiban, hogy a korábbinál még combosabbra vették a figurát. A veszedelmes fémszörnyeteget ábrázoló lemezborító jól tükrözi az album izmos, erőtől duzzadó szerzeményeinek világát.
Amikor felcsendül a címadó nyitótétel, nem csak azzal szembesülünk, hogy mocskosul hasít a zene, de egy amolyan Halford-klónt is felfedezni vélünk a mikrofon mögött. Igen, a Priest egy Halford-pótlót szerződtetett a csapatba, ami bármennyire is szerencsétlenül hangzik, mégis bejött. Ripper teljesítménye vitathatatlan, akkorákat énekel, hogy az eszméletlen, viszont ezt a magas tartományban tudja hozni igazán, a közép már nem annyira az ő terepe.
A Jugulator lassú, baljós kezdése után zúzós, döngölős fémmegmunkálás veszi kezdetét, a két bárdista rendesen nekifeszül a riffeknek, Ripper pedig olyan sikolyokat ereget, hogy csak lesünk. Mindezek hallatán nem lehetnek kétségeink afelől, hogy sikerül-e a Priestnek zakó nélkül átvészelnie az énekesváltást. A Blood Stained még keményebb fémet áraszt, Tiptonék úgy zúznak, mint egy vadállat. A Dead Meat is zúzós meg minden, de itt már olyan érzése van az embernek, hogy ez a keménykedés a dallamok rovására megy.
Majd jön a Death Row és a Decapitate, melyeknek megvannak a maguk nagy pillanatai, de kevésbé karakterisztikusak, és bizony igencsak dallamszegények. A Burn In Hell/Brain Dead/Abductors hármas viszont bivalyerős. Aztán itt van még a Bullet Train és a Cathedral Spires: utóbbi darabban végre a dallamok is előtérbe kerülnek, az agyból kitörölhetetlen refrénnel felszerelt nóta zárja a lemezt. A kérdés az, hogy miért nincs több ilyen az albumon?
2001-ben kiadtak még egy lemezt Ripperrel ("Demolition"), melyen már helyreálltak az arányok a keménység és a dallamok tekintetében. Mindenesetre 2003-ban Tiptonék visszahívták a bandába Rob Halfordot, Rippernek pedig kirakták a szűrét. Később az egyik alapember, K.K. Downing is elhagyta a csapatot, jelenleg együtt viszik Ripperrel a KK's Priest nevű formációt (legújabb korongjukról ITT olvashatsz kritikát).
Amióta újra Halford áll a mikrofon mögött, azóta a banda méltatlan módon hanyagolja a Ripperrel készült lemezeket: sem a koncerteken nem játszanak ezekről, sem a streaming-szolgáltatók felületére, sem a hivatalos YouTube-csatornájukra nem töltik fel őket.
