Egy Slipknot-koncert olyan, mint a szex vagy a pizza: nem abban az értelemben, hogy a Nyugati aluljáróban megkapod 350 forintért, hanem úgy értve, hogy ha jó, akkor nagyon jó, de ha rossz, akkor is jó. Éppen ezért nem teljesen rossz a szájízem azért, mert életem első Slipknot-koncertje végül igencsak messze esett a remélttől.

Bár az első alkalom nem feltétlenül jó, hogy az előző analógiánál maradjunk, általában viszont nem is kerül ennyibe. A február negyedikén a Papp László Arénában tartott esemény jegyeiért legalábbis sokkal mélyebbre kellett a zsebembe nyúlnom, mint bármi más zenés-táncos rendezvényért a közelmúltban. Nem gondolom azonban, hogy a semmiért fizettem volna ennyit: a mostanra egyértelműen szuperprodukcióvá nőtt Slipknotnak a szintén népszerű, színpadképre sokat adó Behemoth nyitott.

Bár nem olyan rég járt nálunk az iowai kilencfejű szörny (Volt Fesztiválos koncertjükről ITT számoltunk be), nem lehet azt mondani, hogy a magyarok kibulizták volna magukat nyáron; az esemény kis híján (ha nem teljesen) teltházas volt, az ország számos pontjáról utaztak fel rajongók a budapesti koncertre. Sorra fedeztünk fel ismerős arcokat mind a Facebookos esemény „vendéglistáján”, mind a helyszínen; komolyabb összegben fogadnék rá például, hogy az állóhelyekre kígyózó kilométeres sorban az Omega Diatribe-os Lucsányi Milán állt mögöttem.

A koncert mellé tökéletes időjárás érkezett; kilencven kilométer per órás széllökésekkel kísérve érkeztünk meg az Arénához, mely körül mint kisbolygók, keringtek a szél által felkapott sörösdobozok. Mert ilyen nemzet vagyunk mi: mielőtt belépnénk a súlyos pénzekért vett jegyünkkel a csillagászati értékű díszletek közé, még elszopogatunk a farkasordító hidegben egy-egy dohányboltban lőtt Löwenbraut, csavaros kiflit, stampedlit, mert na majd nyilván nem vesszük meg a drága legyes-hugyos sört a büfében! Az iszunk, mielőtt inni mennénk kultúrának persze én is aktív résztvevője vagyok, mi a BlastBeat Barban tartottuk meg kedvenc kollégámmal a nyitóértekezletet.

Úgy terveztem, miután a helyszínre érkezve leróttuk a kötelező ruhatár-mosdó-büfé köröket, még elcsípünk pár számot a Behemoth produkciójából, azonban a bulit nyitó banda tagjai már negyed kilenckor letették a hangszereket. Még vastagon a sorban álltunk, amikor gyanús lett a csend a küzdőtéren; meg is ijedtem, hogy a Slipknot az általam kalkulált kilenc helyett ne adj' Isten fél kilenckor kezd, és akkor bólogathatok a ruhatáras sorban az Unsaintedre.

Azonban erről szó sem volt, a Behemoth és a Slipknot produkciója között bő háromnegyed óra telt el, úgyhogy nem csak sört venni, de még a tömegben állva türelmetlenkedni is maradt időnk. Azt hamar elfogadtuk, hogy látni csak hellyel-közzel fogunk: a nem kiemelt állójeggyel, hacsak nem áldott meg a természet szokatlanul magas testalkattal, csak a kijelzőket lehetett úgy-ahogy látni, a színpadra esélyünk sem volt.

Aztán nem sokkal kilenc után felcsendültek a bemelegítő dalok, majd ahogy arra számítani lehetett, az új album nyitódarabjával robbant be az együttes (az albumot ITT szemléztük). És velük együtt a keserű ráeszmélés, hogy nem csak látni, de hallani sem fogunk semmit.

Én vagyok az utolsó, aki koncerteken a hangosításra szokott panaszkodni, mert nemes egyszerűséggel nem értek hozzá. Azonban ahhoz nem kell cukrásznak lenni, hogy megmondjam, ha dobostorta helyett purhabot tesznek elém. A hangzás azokat az időket idézte bennem, amikor kollégista koromban, bőven a Bluetooth-hangszórók előtt, úgy hallgattunk zenét, hogy maxra csavartuk az mp3 lejátszó hangerejét, a fülhallgatót pedig beletettük egy pohárba.

Corey vitathatatlan erejű (és esetemben természetesen bugyiszaggató) vokáljaiból alig hallottunk valamit, konkrétan az ütősök bele-belehörgése sokkal tisztábban hallatszott. De ez semmi nem volt ahhoz képest, amit a hangzás legsúlyosabb veszteségének éreztem: a Slipknot velejét adó három dobszerkóból nagyságrendileg egy fél hallatszott, ezzel pont azt az elemi elsöprő dühöt nem tudták átadni, melyért a legtöbben odamentünk. A plusz két dobos pont arra volt jó, hogy amíg a színpadi show részeként irdatlan magasra emelkedtek hangszereikkel, legalább egy icipicit láttam őket.

A gitárok felismerhetetlenségig torzak voltak; a Disasterpiece ikonikus, veseszaggató intrójából valami fura, magas hangú nyiszitelés lett, és a dalok alapos ismerete nélkül lehetetlen volt kitalálni, mit hallunk éppen. De még Corey közönséggel való kommunikációja alatt is úgy éreztem magam, mint egy rossz diák: másokat lesve jöttem csak rá, hogy mit mondott, mit kért, mit kellene csinálni.

De ennyire nem könnyű minket eltántorítani attól, hogy jól érezzük magunkat: ha már öt érzékünkből kettőt elvesztettünk, a többire alapozva kezdtünk el bulizni. Hamar megnyílt mögöttünk egy circle pit, melybe sörüket és gátlásukat eldobva vetették be magukat félmeztelen, nagyon izzadt emberek, és bár én nem szoktam ilyesmibe belemenni (hatvan kiló alatt nincs pogó, csak vernek, arra meg ott van az egész életem), a pólómra kerülő sörtől, izzadságtól, és túlbuzgó rajongóktól nekem is hamar megjött a harci kedvem, úgyhogy sarokba dobtam a technikával kapcsolatos fenntartásaimat, és belevetettem magam a buliba.

Vagy emiatt, vagy azért, mert menet közben tényleg összeállt a hangzás, de a koncert második fele nagyságrendekkel erősebben sikerült, mint az első. Innentől kezdve a masszív, tizenhét számot tartalmazó program szinte repült. A New Abortion magasságában még azon gondolkoztam, hogy ennyi, a következő számnál elmegyek mosdóba, és vissza se jövök, majd a hátsó sorból bólogatok, mert se többet, se kevesebbet nem fogok onnan érzékelni. Azonban a Solway Firth-nél már összeszorított lábakkal headbangeltem, a Vermilion alatt pedig megerősödtem benne, hogy ha másra nem is jó a diéta, arra biztosan, hogy a vékony lányokat könnyebb felkapni, és az arénát megtöltő emberek feje fölött elnézve énekelni a kedvenc dalaimat bőven kárpótol a szenvedésért.

A bulit az elmaradhatatlan People=Shit és a Surfacing zárta, eddigre már mindenki nagyon beleélte magát a mókába. Arra számítottam, hogy egy extrém magas produkciós értékű színpadi show-n fogok részt venni, de ehelyett végül a technikai malőrök miatt egy nosztalgikus „semmit se látok, semmit se hallok, úgyhogy locsoljunk sört egymásra” jellegű, jó hangulatú dühöngőben találtam magam. Hogyha összegeznem kéne azt az egyszerű kérdést, hogy milyen volt a budapesti Slipknot-koncert: nem tudom. De nagyon jól éreztem magam!

Fotók: @novak.benedek (Instagram), @doreenkhaos (Instagram)