Arra kellett rájönnöm, hogy ahhoz mérten, hogy milyen gyakorisággal járok koncertekre, megdöbbentően ritkán megyek black metalra. Emlékeimben az utolsó ilyen a pár hónappal ezelőtti Gorgoroth volt, előtte meg 2019-ben a Rockmaratonon a Marduk. Tény, hogy közben lenyomtunk egy többéves világjárványt, ami minden volt, csak hasznos nem a koncertiparnak, de még ezzel együtt is sértően visszafogott mennyiségben jelenek meg ilyen bulikon.
Pedig egyébként műkedvelői jelleggel, de kifejezetten csípem a műfajt, főleg a svéd vonalat. Ezt realizálva kapva kaptam a lehetőségen (bár volt némi noszogatásom is, köszi Zsófi!) és úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, akkor is megnézem a Wataint. Főleg, mert kifejezetten ki voltam éhezve egy látványos koncertre. Megkaptam.
Nagyjából pont időben sikerült betoppannom. Picit csúsztam csak, de mire megvolt a becsekkolás, átmotozás, ruhatárazás, addigra a nyitó Concrete Winds már a deszkákon végezte a túrást. A finnekről előzetesen nagyjából semmit nem tudtam, úgyhogy a meglepetés erejére hagyatkoztam. A mindezidáig két lemezzel rendelkező duó (élőben trió) meglehetősen korrekt módon űzi a death metalt. Igazából ők az a hagyományőrző alakulat, mely minimál színpaddesignnal, láncokkal és egyéb retro-elemekkel kidekorálva űzi a metalt. Mostanában ilyet aránylag gyakran látni, mégis valahogy megunhatatlan. A koncertteljesítményükről annyit, hogy feszes, hangos, és elkötelezett. Jók ezek a srácok.
A svájci BØLZERrel nem ez volt az első találkozásom. Anno 2018-ban az A38-as Taake-koncerten ők voltak az egyik előzenekar, és akkor olyan fokon tépték le az arcom, hogy napokig próbáltam visszaszögelni a helyére. A duó (élőben is) hihetetlenül egyedi black-death metalt játszik. Elég progresszív, de nem lendül át konkrét progresszív death-be.
Élőben remekül válogatják össze a dalaikat. Minden lényeges kiadványukról játszanak valamit. Többségében EP-ik vannak, illetve egy "Hero" című stúdióalbum 2016-ból. Erről elhangzott a címadó és a személyes kedvencem, a The Archer, amiért extrahálás voltam, mert ezt anno nem játszották. Iszonyatosan komoly lendület volt bennük végig, és ez a közönséget is spannolta. Jó lenne már főbandaként is látni őket.
A Watain előtti átszerelésen már érezni lehetett, hogy elég komoly prémiumélményben lesz részünk rövid időn belül. Az egész színpadkép kicsit rituálisabb volt, mint azt megszokhattuk ettől a svéd csapattól. Egyébként ez az egész performanszukra elmondható, hogy most kevésbé volt piromániás, mint általában, bár az is igaz, hogy a Negra Red Stage-én nem is igazán lett volna esély ilyenekben kibontakozni. Tény így is megoldották, de még hogy.
Valamivel korábban léptek színpadra a tervezettnél, és miután a kimaradó gyertyákat az énekes, Erik Danielsson egy fáklyaval begyújtotta, se szó, se beszéd, konkrétan bevágta a közönségbe. A pillanatnyi, egyébként jogos meglepettség után meg is lett a fáklya új tulajdonosa, aki láthatóan remekül elvolt új játékszerével. Ilyen az igazi elkötelezett rajongás. És ezen a ponton még éppen csakhogy elkezdődött a show.
A programról elmondható, hogy remekül lett össze válogatva. Minden lényegesebb album érintve volt. Ami kicsit viszont meglepett, hogy a legutóbbi albumról, a "The Agony And Ecstasy Of Watain"-ről (erről ITT írt Chris kollégánk egy kellemes cikket) pusztán három dal hangzott el. A nyitó Ecstasies In Night Infinite (egyébként a koncert is ezzel kezdődött a "Wild Hunt"-ot nyitó Night Visions után, de az csak egy instrumentális tétel, úgyhogy fogjuk fel intrónak), a Serimosa és a The Howling. Valamivel többre számítottam. De cserébe kaptam Sworn To The Darkot, úgyhogy kvittek vagyunk. Plusz Devil's Blood, melynek végén Erik még a közönség egy kiemelt részét is elárasztotta a kupányi vérrel, amit jól láthatóan értékeltek a fanok.
Amiről nem tudom eldönteni, hogy zseniális vagy őrült húzás volt, az az, hogy betették a koncertprogramba a Waters Of Aint. Ez a koncertlezárást volt hivatott szolgálni, pont mint a "Lawless Darkness", és egyedisége nem csak abban keresendő, hogy talán a legdallamosabb Watain-dal, hanem abban is, hogy közel negyedóra hosszú. Lehet, én járok keveset olyan csapatok koncertjeire, mint az Opeth, vagy a Sun O))), és nem vagyok hozzászokva élőben az ilyen hosszú dalokhoz, de még ezzel együtt is sokkolt, hogy ezt így egy az egyben lenyomták. És a slussz poén: szinte senki nem indult meg a felénél a kijárat vagy a ruhatár felé, úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük, a Watain jött, látott és győzött.
