Vannak azok a cikkek, melyekre elég nehéz konkrét indokot találni, hogy megszülessenek. Jelen esetben is talán csak annyit lehetne felhozni ez ügyben, hogy a finn Nightwish bejelentette tizedik soralbumát, melyről nemrég ki is hozták az első dalt Perfume Of The Timeless címmel, úgyhogy eme jeles és nevesített alkalomból talán eljött az ideje, hogy summázuk az eddigi kilenc lemezt, szépen sorban, falhoz állítva.

Számomra viszont van egy másik indok is arra, hogy ezeket a sorokat írom, egy sokkal személyesebb. Történt ugyanis, hogy a tavaly év végén valamilyen agylövés következtében végigmentem ezen a kilenc albumon, és bár tudom, hogy alapvetően a lőtéri kutyát nem érdekli a véleményem erről a mára kultikussá vált szimfo-metal csapatról, de most mégis megkapjátok. 

9. Human. :II: Nature. (2020)

Egy kósza pillanatig nem volt kérdés, hogy a listát az utolsó, 2020-as lemez nyitja. Véleményem szerint a "Human. :II: Nature." egy mérhetetlenül nagy kapufa. De amennyire az általános, rajongók közötti véleményeket láttam, nos, ezzel nem vagyok egyedül. 

Az album produkciós szempontból van rendben egyedül. Hallani, hogy ebbe az aspektusba tényleg mindent beleadtak, cserébe semmi másba. Az egész dupla lemezen egy, az az egy darab emlékezetes dal van, az pedig a nyitó Music. Annál még él az esély, hogy valami szimpatikusat fogunk hallani, de ezt elég hamar felülírja az album többi része. 

Az egész egy, még a műfaj alapjaihoz képest átlagos, néha még az sem produkció. Lapos, dögunalmas, fantáziátlan, és első hangtól az utolsóig hallani, hogy egy csuklóból kirázott rutinmeló, mindenféle lélek nélkül. A kegyelemdöfést az egésznek a hossza viszi be. Ha az első lemez ötvenperces foghúzása nem lenne elég, akkor van egy második korong is, csak instrumentális dalokkal, újabb harminc percben. Ez úgy ahogy van, tök felesleges volt, és amennyire hallottam, a rajongók többsége az első dalnál tovább nem is jutott ezen a korongon. Beérték az első lemez okozta sokkal is. Ez az a pont, amikor még azt sem lehet mondani egy lemezre, hogy a rajongóknak jó lesz. 

8. Angels Fall First (1997)

Távol álljon tőlem, hogy rossznak nevezzem a csapat debütáló albumát, egyszerűen csak semmi extra. Bár a Nightwish világa már ezen a lemezen betonstabilan kialakult, de ezen a ponton még szerintem senki nem mondta volna meg, hogy ők lesznek néhány albummal később a következő nagy dolog. Ez pedig főleg annak köszönhető, hogy még az akkori szimfonikus metal színtérhez mérten is a bemutatkozás egy, mondjuk ki, tizenkettő-egy tucat korong lett. 

Azt nem fogom elvitatni, hogy vannak itt azért remek dalok. Elég csak a lemezt nyitó Elvenpath-ra gondolni, vagy a klasszikussá vált The Carpenterre, de izgalmas tétel még a Nymphomaniac Fantasia is. Illetve kiemelném, hogy a hangzás is profi volt, már itt is. Látszik, hogy erre mindig is nagyon odafigyeltek. Egyszerűen csak az összkép nem kelti azt az érzetet, hogy itt bizony később bármilyen szintű földrengetés lesz. Az "Angels Fall First" egy kellemes album, melyet a műfaj minden fanja biztosan hallott már, de ennél semmivel sem több.

7. Endless Forms Most Beautiful (2015)

Az eddigi két Floor Jansennel készült album közül kétségtelenül az első találom jobbnak. Ez a lemez sem egy topligás darab, de lényegesen jobban sikerült, mint a 2020-as nekifutás. Őszintén szólva én kimondottan örültem, amikor Floor bekerült a csapatba, ugyanis első zenekara, az After Forever gimiskorom egyik fontos csapata volt (a ReVampen meg csak simán túltettem magam). Nem mondanám, hogy nagyon csalódott vagyok így utólag, de nem pont úgy és olyan formában jött el ez a reneszánsz, ahogy azt vártam. 

Ezen a lemezen azért már jóval több emlékezetes dal található. A címadó egyértelműen egy ilyen gyöngyszem, de az első kislemeznótaként kihozott Élan is ilyen pontja az albumnak. A nyitó Shudder Before the Beautiful az egyik legjobb albumnyitó, melyet életemben hallottam, a záró The Greatest Show On Earth pedig egy monumentális, majdnem 25 perces produkció, mely viszont remekül van tagolva, úgyhogy nem érezni soknak. Ami viszont egyértelműen a lemez ellen szól, az a tény, hogy talán ez a csapat pályafutásának legszürkébb lemeze hangulatilag. Valahogy kiveszett belőlük az a mesés él, ami addig jellemezte a bandát és sokkal földhözragadtabb lett az egész. Ez viszont fix, hogy Floor jelenlétének köszönhető, ez meg valakinek vagy bejön, vagy nem. Ezek szerint én az utóbbi vagyok. 

6. Oceanborn (1998)

Elég sokat törtem a fejem rajta, hogy hol kapjon helyet a listán a csapat második lemeze, aztán végül úgy határoztam, hogy éppen csak lecsúszik a TOP 5-ről. Ennek az oka nagyon egyszerű: alig történt valami előrelépés a debüthöz képest, viszont megvan benne az a plusz x-faktor, ami mégis lényegesen magasabbra emeli. Ez főleg annak köszönhető, hogy nincsenek rajta töltelékdalok, és egy remek egészet ad ki a lemez az 50 perc végére. 

Sajnos mára elég kevés dal kerül elő erről az albumról élőben, pedig az olyan dalok, mint a nyitó Stargazers, a Sacrament Of The Wilderness, a Moondance vagy a The Riddler szerintem több figyelmet érdemelnének. Jó néhány évvel megcsúszva ugyan, de nekem is ez a lemez volt a belépő a Nightwish világába, és bár nem volt szerelem első látásra/hallásra, de ezen a lemezen éreutem (főleg később összehasonlítva az első albummal), hogy ezekre a srácokra talán megéri jobban odafigyelnem a továbbiakban. 

5. Century Child (2002)

A 2002-es "Century Child" abból a szempontból számomra egy nagyon érdekes album, hogy amennyire láttam, ez a lemez anno nagyon megosztotta a rajongókat. Ráadásul eléggé végletesen. Van, aki szerint a csapat abszolút csúcsteljesítménye, de van, aki szerint az abszolút mélypont. Én személy szerint középre állnék. Talán furcsa ezt kijelenti, de én például messze a legmelodikusabb lemeznek gondolom a Nightwish diszkográfiájában, plusz a túláradó emocionális töltet is itt a legerősebb, de ezekkel együtt is ez egy remek korong. 

A tagadhatatlan csúcsa az albumnak a teljesen megérdemelten slágerré vált Bless The Child, de az albumzáró, monstre tíz perces Beauty Of The Beast is remek darab, de személyes kedvencem még az ezt megelőző The Phantom Of The Opera is. Ez az album is ötven perc körüli játékidővel bír, viszont ez most olyan gyorsan elmegy az ember mellett, hogy nem igaz. Valahogy ez az ultraérzelmes váltás jót tett a dalok összképének is. 

4. Wishmaster (2000)

A korai Nightwish egyértelmű non plus ultraja a 2000-ben napvilágot látott "Wishmaster", ami éppen csak lemaradt a dobogóról. Talán a legkomplexebb albumról beszélünk a korai időszakból, mégis hihetetlenül könnyen hallgatható és nagyon fogós, még úgy is, hogy majdnem egy óra körüli a játékidő. Ha mondanom kéne egy lemezt kezdőknek, hogy mit hallgassanak meg mindenképpen a gárda életművéből, akkor az ez lenne. Nekem is az egyik kedvencem.

Hogy ez mennyire így van, azt remekül példázza, hogy elég sokáig volt anno csengőhangom a The Kinslayer.  Szintén remek tétel még a Deep Silent Complete, a Wanderlust és a címadó is. Ez a négy dal tökéletes körképet biztosít erről a lemezről. Ami miatt mégsem fért bele a "Wishmaster" a TOP 3-ba, az annak köszönhető, hogy bár tényleg könnyen beleül az ember fülébe, viszont csak akkor, ha az ember kellően nyitott ilyen dallamos irányba. Ennek hiányában már a nyitó She Is My Sinen sem fogja magát túlverekedni az ember. A TOP 3-ban az a három lemez lesz, melyeken a banda nemcsak a legjobb, de univerzálisan, bárki számára értékelhető.

3. Imaginaerum (2011)

Elérkeztünk a dobogó alsó fokához, ami nálam a 2011-es "Imaginaerum". Ez a lemez nagyon penge, és alig van hibája. Az egyetlen probléma talán csak az, hogy alaphangon is majdnem 80 perces, de ez most inkább csak kukacoskodás. Nézzük a lényeget: a legjobb Nightwish-énekesnő Anette Olzon volt, jöhetnek a levélbombák. Ez a csaj nagyon frankó választás volt, főleg, mert hihetetlenül sokoldalú és színes a tudása. Aki nagyjából képben van vele, az tudja, hogy hallhattuk már popos, indusztriális dalokban (Pain - Follow Me vagy ugyanezen a lemezen a Feed Us), de konkrétan doom metalban is (Swallow The Sun - Cathedral Walls). Lehet, hogy nem hozza olyan pengén az opera minden árnyalatát, de ez esküszöm, még jót is tett a zenekarnak. 

Az állt elő ennél a lemeznél, hogy bár az egyik legsötétebb hangulatú, legmetalosabb albuma a bandának, mégis egyszerűen nem tud nem berántani. Sok, apró csillogós nüansz teszi ezt lehetővé, ebből kifolyólag totál indokolt volt csak a zenei oldalát is megjelentetni egy évvel később  " Imaginaerum - The Score" címen. Nem akarok csak bizonyos dalokat kiemelni erről az albumról, mert 1: nincs rossz nóta rajta, 2: ez így egyben szinte tökéletes egész. 

2. Once (2004) 

A Tarja-korszak legnagyobb klasszikusa egyértelműen a 2004-es "Once". Van egy olyan poén, amit Tuomas-ék sütnek el egy interjúban, amikor megkérdezik tőlük, hogy miért lett "Once" a lemez címe. Erre csak annyit válaszolnak, hogy: biztosak voltak benne, hogy nem tudják kétszer elkészíteni. Ezt mennyire eltalálták! Ha tudsz mondani fejből Nightwish-dalokat, de azt nem tudod, hogy melyik lemezen volt, akkor megnyugtatlak: biztosan a "Once" egyik dala volt.

Ez a lemez egy slágergyűjtemény, nemcsak a banda szintjén, de úgy általában az egész metalvilágot lefedve. Dark Chest Of Wonders, Whis I Had An Angel, Nemo, Ghost Love Score. Ezek nagyjából megkerülhetetlen dalok a metalvilágban, és kötelező elemei a mai napig egy valamire való Nightwish-koncertprogramnak. Ráadásul amennyire észrevettem, a Ghost Love Score konkrétan belépődallá avanzsált időközben az új érkezők számára. Csak azért nem ajánlom ezt az albumot, mert nem kell. Szinte biztos, hogy már hallottad. 

1. Dark Passion Play (2007) 

Tudom, hogy senki sem erre számított, de tádá, meglepi. Számomra az abszolút favorit Nightwish-korong. Egyszerűen tökéletes, minden aspektusában. Ez volt Olzon kisasszony bemutatkozása, és nem csak, hogy hozta a kötelezőt, de még túl is teljesítette, és ezt azóta sem sikerült túlszárnyalni. De mit is tud ez a lemez, amit a többi nem? Lényegében mindent.

Ez is közel 80 perces lemez (az alap, a limitált kiadás több, mint 100), de olyan húzása van, és olyan frankón vannak megírva a dalok, hogy az első hang torkon ragad és az utolsóig nem enged. Az olyan nóták, mint a nyitó The Poet And The Pendulum, az Amaranth, a Bye Bye Beautiful, a szokatlanul agresszív Master Passion Greed vagy a sláger The Islander teszik ennyire emlékezetessé ezt a lemezt. Ha még nem hallottad, akkor tessék kinyomni ezt a cikket, belőni valahol, ahol fent van, és rácuppani! Ritka hálás feladat lesz.