Kedden este a magyar sárrajongók megtapasztalhatták a Dürer kistermében, hogy milyen is az igazi stoner-doom virtus, és elmerülhettek a tájakat átformáló mocsárban. A szertartás hozzávalóit a Conan biztosította Liverpoolból, Angliából.

A triót nem igazán kell bemutatnom senkinek, a keddi estével azonban a magyar rajongók bepótolhatták a tavaly novemberben elmaradt Barba Negrás koncertet. Budapest a március 7-én indult, elég intenzív európai turné hetedik állomása volt, azonban ez mit sem dobott vissza a zenekar teljesítményén. Már az esemény előtt ígéretesnek bizonyult a zenekar Facebookon posztolt képe az öt darab masszív Green Matamp erősítőkről, amelyeknek már a látványa is megrezegtet egy felnőtt emberi testet, és akkor még nem beszéltünk arról, mi történik, ha ezeken a szörnyeken mesterkezek űzik az ipart…

A koncert pontosan 22:30-kor kezdődött, ahogy előre meg volt írva (a szervezést ezúton is köszönjük a Tukker Bokkingnak), így a  szokásomhoz igazodott koncertre járó énem le is késte az első hangokat, azonban így mikor beléptem a terembe, már éreztem a vállamra nehezedő riffek bódító súlyosságát. A tavalyi év elején jelent meg  a zenekar új lemez, melyről több dalt is eljátszottak (Throne of Fire, Thunderhoof), illetve a kötelező klasszikusok is elhangzottak, mint a Hawk as a Weapon és a Foehammer. Olyan szinten elkapott a koncert heve, hogy a kezdeti ugrálás és laza pogózás után muszáj volt az első sorban kitenni magamat a falakat ledöntő hanghullámoknak.

A koncert második része számomra - és ezzel biztosan nem vagyok egyedül - egy súlyos mantrával ért fel, amelyet időnként meg-megszakított egy gyorsabb traktus (a Conan dalok már csak ilyenek). Az egészen emelkedett élményhez hozzájárult, hogy Jon Davis tökéletesen vegyíti a nehéz mocsár-doomot és a pszichedelikát, amitől az embernek olyan érzése lesz, hogy egy olyan Sleep koncerten van, ahol a közelben található össze erősítőt feltekerték 11-ig (egy rajongó a koncert végén Sleepcore-ként jellemezte az élményt, amely kifejezésnek teljes mértékben van létjogosultsága.) A fenébe is, még a gitárt is úgy tartotta Davis, mint Matt Pike, csak onnan lehetett tudni, hogy nem ő az, hogy volt rajta póló koncert közben

A koncert egy óránál tovább tartott, ami kellemes meglepetés volt számomra, és a hangosításra sem lehetett semmilyen panasz. A dobjáték pontos volt és nehéz, Chris Fielding bőgős pedig hatékonyan tartotta szinten a súlyos atmoszférát egy-egy gitárszóló alatt. Ez a bő óra felért egy kiadós meditálással, ami úgy tisztította meg a lelket, hogy közben irgalmatlanul bemocskolt.

A képekért köszönet Horváth Janinak!